Peter Oborne a Telegraph egykori újságírója az OpenDemocracynak írt cikkében írja le a nagy presztízsű angol lap korrumpálódásának történetét. A végkifejletnél azonban sokkal érdekesebb az a folyamat, ahogyan a hírlap idáig eljutott, a kiváltó okok nagy része ugyanis itt bujkál a hazai piaci viszonyok között is. Sőt, világszintű tendenciáról van szó.
A Telegraphot még 1855-ben alapította Arthur B. Sleight, több tulajdonosváltás jött, liberális lapból konzervatív lett, a népszerűsége is folyamatosan nőtt. 1939-ben már 737 ezer lepedő formátumú példányt hajtogathattak az olvasók, 2009-ben pedig, éppen a kiugrott újságíró, Peter Oborne csatlakozása előtt ők robbantották ki azt a világszintű botrányt, ami a brit képviselőház költségtérítéseivel állt kapcsolatban és világszerte éles vitákhoz vezetett. Oborne legendás közegbe lépett, ahol joggal számíthatott rá, hogy sokat tanulhat az oknyomozó újságírásról és saját áldozatos munkájával is szolgálhatja a közérdeket. Törekvéseit azonban váratlan fordulat szakította meg.
Az első jelek
Amikor Oborne csatlakozott, a Telegraph még olyan lap volt, amely büszkén felvállalta a véleményét és az egész nemzet olvasta. 2010-ben az eladások száma csökkenni kezdett, a tulajdonosok pánikba estek és hamar arra a meggyőződésre jutottak, hogy a hírlap jövője a digitalizációban van, annak ellenére is, hogy a lap még mindig szép profitot termelt, a megmaradt olvasók pedig lojálisak voltak.
A helyzet 2014-ben vett új fordulatot, amikor Tony Gallaghert, a lap főszerkesztőjét kirúgták, helyére pedig egy amerikait, Jason Seikent helyeztek. Az ő pozíciójának megnevezése azonban már nem a korábbi „editor (in chief)” (főszerkesztő), hanem „head of content” (tartalomszerkesztő) lett. 1923 és 2004 között 81 év alatt összesen 6 szerkesztő váltotta egymást, majd miután a Barclay fivérek 2004-ben megvették a lapot, pár év alatt sikerült produkálni ugyanezt a számot. Tartalomszerkesztőkből pedig 1 év alatt hármat is elfogyasztottak a tulajok.
Seiken érkezése ráadásul egybeesett a kattintós címek kultúrájának betetőzésével. Innentől kezdve a fő szempont már nem a minőség és a hírérték volt, hanem – mint sok más helyen – csakis az online felület látogatottságának növelése. 2014. szeptember 22-én például így jelenhetett meg az a cikk az egykor nagy presztízsű lapban, ami egy három mellű nőről szólt és amiről már a meglehetősen gagyin photoshoppolt képek alapján is tudni lehetett, hogy hoax.
Cenzúra a demokrácia árnyékában
A mélypont azonban csak ezután következett. A minőségi újságoknál sokáig alapszabály volt az értékesítési és tartalomszolgáltatási osztály elkülönítése. Ez a rendszer egyre inkább felborulni látszik, nem csak a Telegraphnál, de világszerte sok más egykor minőségi sajtóorgánumnál is.
Amikor 2014-ben Oborne egy az azóta hatalmas botrányba keveredett HSBC bankkal kapcsolatos ügy leírásán dolgozott, nem várt akadályokba ütközött. Kezdetben az egyeztetések után sem szólt senki, hogy a témával probléma lenne, ám amikor elérkezett a megjelentetés ideje, a főszerkesztő egy jogi problémára hivatkozva nem engedte megjelenni a cikket. Oborne hosszas sikertelen próbálkozás után végül az OpenDemocracynak küldte el az írást, ahol minden gond nélkül olvasható még most is.
Hasonlóan rejtélyes volt az az eset is, amikor szintén a fent említett bankkal kapcsolatosan negatív hangvételű tartalom került a Telegraph online címlapjára, majd szintén egy állítólagos jogi probléma miatt kisvártatva el is tűnt. Amikor Oborne nyíltan rákérdezett, hogy van-e bármi közük a cikkel kapcsolatos intézkedésekhez, a bank megtagadta a válaszadást.
Más esetekben egyszerűen csak próbálták nevetségességig leegyszerűsíteni a komoly híreket vagy éppen kihagyni a lényeget és mókás, nézettségnövelő témákkal köríteni egy vállalat nevét, mint például annál az esetnél, amikor a Tesco szeptemberi könyvelési botrányát csak az üzleti rovatban említették meg. Az online felületet ugyanebben az időben beterítette a cég jótékonysági kampányainak híre, illetve annak a macskának a története, aki 4 évig az egyik üzletben élt.
Oborne csendben akart távozni. Miután a tartalomszerkesztő és a korábbi főszerkesztők egyike is elmondta, hogy tudtak a háttérben zajló folyamatokról, a rovatát pedig megszüntették, úgy gondolta, nincs értelme tovább maradni, de a fennmaradó profi, tiszteletreméltó újságíróknak sem akart ártani. Amiért mégis elmondta, mi történt, az az, hogy hosszas vívódás és az egyre sokasodó furcsa esete hatására úgy érezte, fel kell hívnia az emberek figyelmét erre a változásra.
Nem a Telegraph az egyetlen
A jelenség túlmutat a Telegraph körül zajló intrikán. A jól működő, egészséges demokráciákban a sajtó szerepe nem korlátozódhat a szórakoztatásra és politikai érdekek bemutatására, mégis egyre több nagyfőnök emelkedik ki a szürke homályból és veszi át az irányítást, hogy megmondja, melyik igazságok jelenhetnek meg és melyek merüljenek örök feledésbe. Tény viszont, hogy a digitalizációnak köszönhetően a lapok egyre inkább rá vannak szorulva a nézettség után fizetett reklámpénzekre.
Igény pedig továbbra is volna a minőségi tartalomra, még itt, Magyarországon is. Erről árulkodik a kevés oknyomozó lap olvasottsága, mint amilyen az Átlátszó vagy a nemrégiben elindított direkt36.