Ahogy azt nagyjából minden magyar internethasználó tudja, október 30-án a Magyar Kétfarkú Kutya Párt kiadott egy ingyenes álhírlapot, és terjeszteni kezdte hét városban. A probléma vele, és egyben jelen poszt témája, hogy a viccpárt egy az egyben levette a Magyar Hírlap arculatát és cikkeket írt a napilap újságíróinak nevében. Széles Gábor a szükséges jogi lépéseket emlegeti, a kétfarkú kutyák viszont nyugodtak. Merőben új gyakorlat ez a magyar újságírásban, alább a következményeiről gondolkodunk. Mit tett a párt és mit tehet a hírlap? Közszereplőknek, újságíróknak ezt is el kell viselni? Érti egyáltalán a magyar jog a viccet? Egyáltalán ez vicces?
Az álhíreknek hosszú és színes múltja van. A Wikipédia 1835-ra datálja az elsőt, a Sun olvasottságát tornászta fel egy hatrészes cikksorozat a Holdon talált civilizációról. A műfaj népszerűsége azóta is töretlen, az ember valahogy szívesebben olvas hülyeségekről, mint véresen komoly dolgokról. Itthon a tömény marhaságra fogékony piac akkora, hogy a Goldenblog-díj hír kategóriájának 2012-es győztese a közönség és a zsűri szavazatai alapján is a Hírcsárda lett.
Forrás: piroslapok.blog.hu
Az álhírportálok, mint a Weekly World News, vagy a Hírtelen volt, saját felületükön, saját megjelenéssel gyártják az áltartalmat. A viccpárt azonban bátorkodott egy országos napilap teljes megjelenését fejlécestül, lógóstul, szerzőstül kölcsönvenni a trollkodáshoz. A jog útjai kifürkészhetetlenek, jóslatokba semmiképp sem bocsátkozunk, ám érdekes körüljárni, hogy egy papíralapú kiadvány milyen védelemben részesül, illetve hogyan viszonyul a jogrendszerünk a paródia intézményéhez.
A lapos, ámde szükséges jogi okfejtés elején le kell szögeznünk, hogy a kiadvány ingyenes, a fejlécben megjelenik a kétfarkúak logója, továbbá az utolsó oldalán található disclaimer kifejti a dolog humoros jellegét. Meg kell azt is jegyezni, hogy teljes egészében nem tudták másolni a megjelenést, mivel a lap főoldalát az arra besűrített írások egymáshoz viszonyított mérete és elrendezése alakítja, tehát az mindennap változik.
Forrás: nepszava.com
A Magyar Hírlap védett is, meg nem is
A Magyar Hírlap lógója védjegyoltalom alatt áll, erről a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának keresőjében, a cím mezőbe a lap nevét beírva bárki meggyőződhet. A védjegytörvény szerint a „védjegyjogosult bárkivel szemben felléphet, aki engedélye nélkül gazdasági tevékenység körében használ” – bővebb kifejtést nem igénylően – olyan védjegyet, mint a jogosult. Azért nem igényel bővebb kifejtést, mert az idézett jogszabályhely tartalmazza a gazdasági tevékenység kitételt, amely feltételezi az üzletszerűséget és a haszonszerzési célzatot. Egy ingyenes és egyszeri kiadványnál ez a két feltétel hiányzik.
A napilap megjelenése, külső felülete, designja ugyanakkor nem védett. Igen, az utánzat rendkívül jól sikerült, első látásra észre sem lehet venni a különbséget. Másolni egy, a fogyasztók számára jellegzetes tartalmat jogszerűen nem lehet, de megint rögzíteni kell, hogy a viccpárt gazdasági tevékenység körén kívül tette ezt oly módon, hogy felhívta a figyelmet a poénra.
Azonban érdemel pár gondolatot az, hogy a kiadvány tekinthető-e gerillamarketingnek, ekként pedig mennyire értelmezhető gazdasági előny szerzésére irányuló tevékenységnek. A marketing ugye feltételez egy stratégiát, koncepciót, több összefüggő mozzanatot. Itt egy egyszeri lépésről beszélünk, de ne felejtsük el, hogy a kutyapárt nem először él figyelemfelkeltő, megdöbbentő eszközökkel. Úgy vélem, az álhírlap remekül beleillik a marketingeszközök sorába, amivel a párt általában élni szokott, a KSH előtti tüntetéstől kezdve a választási programjukon keresztül egészen az ellenplakátkampányig. A reklám hatása ebben az esetben még a szokásosnál is nehezebben mérhető, de szem előtt kell tartani, hogy a politikai előny, amit egy párt mindig elérni kíván, nem feleltethető meg a gazdasági előnynek.
Fel lehet használni az újságírók nevét?
Ami igazán érdekes, az a létező újságírók nevében, továbbá közszereplőkről való hamis tartalomgyártás. A Polgári Törvénykönyv a névhasználathoz való jogot és a jó hírnév védelmét, míg az adatvédelmi törvény a személyes adatok, tehát a név kezelésének szabályait rögzíti. Elég erőltetettnek tűnik, hogy egy természetes személyről való hamis írásokat a név, tehát egy személyes adat kezelésének minősítsük, de a becsület és a jó hírnév törvényi védelme már más elbírálás alá esik. Andy Vajna válásáról és újraházasodásáról, továbbá Orbán Viktor menekülttáborban töltött éjszakájáról írtak kevéssé tűnnek visszásnak, de Széles Gábor interjúja és Deutsch Tamás Twitter-bejegyzése már minősíthető a becsület és a jó hírnév megsértésének. Ezekben ugyanis a szereplőket egyértelműen negatív színben tűntetik fel, így megállapítható lehet, hogy az adott írás a fenti két személy „társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítás.” Az érem másik oldala viszont, hogy Széles és Deutsch is közszereplők, tehát jogi védelmük küszöbe magasabban van egy átlagemberénél, személyiségi jogaik vonatkozásban többet kénytelenek elviselni.
Forrás: archivum.magyarhirlap.hu
Külön pikantéria Bayer Zsolt esete. Azt, hogy az írás sértő-e a publicistára nézve, mindenki döntse el maga. Ellenben érdeklődve várok egy olyan pert, amiben egy újságíró kifogásolja, hogy igazából nem is kért bocsánatot senkitől, és nem is bánt meg semmit, mert az ál-Magyar Hírlapban most ezt tette.
És az újságban szereplő fotók? Közszereplők a rájuk vonatkozó személyiségi jogi védelem szem előtt tartásával nyilván szerepeltethetőek, de több képen nem közszereplők vannak. Legvalószínűbb, hogy stock fotókkal dolgoztak, de persze lehet az is, hogy az érintettek engedélyt adtak a képeik felhasználására. Vagy nem. Mindenesetre nem feltételezhető, hogy a képek jogtalan felhasználása miatt fog a párt elhasalni a bíróságon.
Mint többször elhangzott, az utánzat végén egy fekete keretbe zárva bújik meg a disclaimer. A lényege – mint minden disclaimeré –, hogy a felelősséget korlátozza vagy kizárja az adott tartalomért. Konkrétan rögzítik benne, hogy a lap nem az igazi, abban valótlan tartalom jelenik meg, továbbá megnevezik azt a természetes személyt, aki a szerkesztői felelősséget viseli. A lap tehát kifejezetten utal saját szatirikus mivoltára, egy pillanatig nem próbál úgy tenni, mintha az igazi volna. Ha összerakjuk tehát, hogy kiadtak egy ingyenes álhírlapot, ami nagyon hasonlít egy létező lapra, erre fel is hívták a figyelmet, és az álhírlap tartalma visszatükrözi, reflektál az eredetijére, az abban szokásosan elhangzottakat kifigurázza, akkor meg is érkeztünk a legjobb kérdéshez: mi is az a paródia?
Forrás: formyhour.com
Meddig vicc a vicc? Ismeri egyáltalán a jog a viccet?
A paródia jogintézményét a magyar jogrendszer nem nevesíti. Eligazodáshoz a gyakorlat, illetve a Szerzői Jogi Szakértő Testület SZJSZT 16/08 ügyszámú szakvéleménye lehet támasz. A szakvélemény idevágó részeit, annak pontos megfogalmazása miatt szó szerint közöljük:
„A paródia a szellemi vita közismert eszköze, szabadsága a véleményszabadság alkotmányos védelmének sajátos, a szerzői jog által elismert belső korlátja. A szerzői jogban a paródia olyan sajátos szabad átdolgozás, amelynek egyik sajátossága, hogy a parodizált mű nem halványulhat el teljesen, sőt, szükséges ismérv, hogy arra rá ismerhessen az, aki a parodizált művet egyébként ismeri.
A paródia azzal távolodik el a parodizált műtől, hogy a saját alkotótevékenység révén önállóságra tesz szert. Ez az a belső távolságtartás, amely a vitatásból, az ellentétes megközelítésből és a paródia önállóságából együtt fakad. Ha ez az ismérv, tehát a parodizáló mű észlelhető önállósága hiányzik, akkor kevés önmagában a parodizált művel való szembenállás.”
Két elem van hát: az eredeti tartalom felismerhetősége, illetve a paródia észlelhető önállósága. Úgy érzem, világosan felismerhető, hogy a szóban forgó álhírlap esetében mindkét elem megvalósul. És mégis, ott bujkál az a kisördög valahol – egy, az eredetire megszólalásig hasonlító tartalom lehet-e paródia? Lehet-e ezt a kiadványt összevetni azzal a paródiával, amit mondjuk Bagi Iván és Nacsa Olivér csinált éveken át ismert politikusok megszemélyesítésével. Ugye a paródiánál a fogyasztó az elejétől fogva egyértelműen tudja, hogy nem az eredetit látja. Ennél a kérdéses paródiánál viszont az első oldal csak meghökkentő. Feloszlik az MSZP? Leáll a paksi építkezés? Gyalogosok a rakparton? Nem lehetetlen dolgok ezek, csak furcsák.
Forrás: images.reblog.hu
A török jóvátétel híre ugyan elég meredek a valóság szempontjából, de a lényeg, hogy az átlagos fogyasztónak csak a második oldalon fog végleg leesni, hogy álhírekről van szó. Való igaz, hogy a parodisztikus minőséget az adott tartalom teljességében vizsgáljuk, nem pedig részleteiben, továbbá feltételezzük a viccpártról, hogy viccelni akart, nem pedig megtéveszteni, de nem csodálkozhatunk, ha egy jogérvényesítő fórum nem paródiának fogná fel a kiadványt, hanem csak egy félresikerült viccnek. Ami viszont már nem „a szellemi vita közismert eszköze.”
Akárhogy alakul, akár lesz per, akár nem, mindenképp ez az egyik legérdekesebb ügy, ami a magyar sajtóban az elmúlt években történt. Előfordulhat a következmények nélküliség, de az is, hogy a trollnak torkán akad a saját vicce. Mindenesetre, a kommentek alapjául szolgáljon a kérés: aki ilyenről tud bárhol a világon, azaz hogy egy létező lapot megjelentetnek a felület lenyúlásával és álhírekkel feltöltve, az szíveskedjen jelezni, kíváncsiak vagyunk ugyanis azok következményeire.
Update
A poszt publikálása után megkaptuk Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnökének tájékoztatását azzal kapcsolatban, hogy honnan vették az ötletet. A The Yes Men nevű politikai csoport 2008 novemberében 80 ezer példányban kiadta a New York Times álhírekkel feltöltött pontos mását. A különbség annyi, hogy ők nem aznapra, hanem 2009 júliusára datálták az álhírlapot, így adva a világ tudtára a boldogabb jövővel kapcsolatos reményeiket. Még egy videó is van az esetről: