A pontosan 30 éve történt csernobili atomkatasztrófával kapcsolatos szovjet tájékoztatáspolitika sokak szerint szög volt a Szovjetunió koporsójában. A szovjet vezetés napokig titkolta a történteket, és később is folyamatosan kisebbíteni próbálta a következmények súlyosságát - ahogy Magyarország is. A címlapokat a május elsejei készülődés uralta, a lakosság megnyugtatására mérőműszereket és fehér köpenyeseket mutogattak a tévében, míg a halottak ezreiről tudósító nyugati médiát szovjetellenes propaganda terjesztésével vádolták. A Szovjetunió válságkommunikációs szempontból hibát hibára halmozott, a legnagyobb vétség azonban az volt, hogy saját tekintélyét és ideológiáját helyezte előtérbe az állampolgárok biztonságával és tájékoztatásával szemben.
A csernobili atomkatasztrófa 30 évvel ezelőtt,1986. április 26-án történt, és a mai napig az egyik legnagyobb nukleáris balesetként tartják számon, ami békeidőben történt. Hajnali 1 óra 23 perckor a négyes blokk reaktorát két robbanás vetette szét, felszakítva az épület tetejét és falait. A reaktorban tíz napig égett a tűz, és több százszor annyi radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, mint a második világháborúban Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák felrobbanása után. A katasztrófát a reaktor tervezési hibája és egy felelőtlen, nem engedélyezett kísérlet okozta. Napjainkban elképzelhetetlen, hogy egy ilyen súlyos baleset híre ne terjedjen el világszerte néhány órán belül, de akkor a szovjet vezetés napokig titkokban tudta tartani a történteket.
A baleset egyik szimbóluma lett a Pripjaty (Csernobil melletti település) központjában álló óriáskerék, amely a május 1-ei ünnepségre készült, de sosem használták (Forrás: Wikipédia)
Tavaszi zsongásról és a munka ünnepéről szóltak a hírek
Bár a szovjet vezetés már aznap értesült a balesetről, két napig titkolták, de végül muszáj volt magyarázkodni, mert a svédországi forsmarki erőműben beindult a radioaktivitás magas fokát jelző vészjelző: radioaktív felhőket észleltek a Szovjetunió irányából. Április 29-re a Kreml rájött, hogy a világ nagy részén már nyilvánvaló, hogy valami jelentős dolog történt, így kommunikálni kellett. Az orosz állami csatornán (a ma is létező Vremja) elismerték a baleset tényét, két halálos áldozatról számoltak be, és közölték, hogy már kezelik a helyzetet. Ez azonban felelőtlen kijelentés volt, amit addigra már senki sem hitt el, ugyanis amerikai műholdfelvételeken látszott, hogy lángokban áll az egyik reaktor és körülötte köröző repülőgépek próbálják eloltani a tüzet.
Miközben a szelek visszavitték a radioaktív hulladékot a Szovjetunió fölé és a sugárzás mértéke folyamatosan nőtt, a szovjet médiában a vezető hírek az ukrán tavaszi virágzásról és a közelgő május elsejei ünnepségről szóltak. Bár az április 30-ai híradóban már szó volt a katasztrófáról, hamis képeket sugároztak, amelyek ellentmondtak az amerikai műholdfelvételeknek. A reaktorról olyan képet mutattak, amelyen csak a teteje tűnt sérültnek, füstnek pedig nyoma sem volt. Ezt nézve egy átlagos embernek nehezen tűnhetett fel, hogy olyan atomkatasztrófa történt, ami miatt Európa nagy részét radioaktív sugárzás veszélye fenyegeti.
„A saját szemükkel láthatják, hogy nincs semmiféle hatalmas pusztítás, amiről a nyugati média cikkezik, sem óriási tűz vagy halottak ezrei [….] Vagyis a nyugati tömegmédiának semmi oka arra, hogy pletykákat terjesszen” - hangzott el egy akkori moszkvai tudósításban.
A szovjet média, amely teljes mértékben a Kreml irányítása alatt állt, tartotta magát ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben van. Május elsején nagy ünnepség volt Moszkvában, ahol Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke a többi vezetővel együtt mosolyogva integetett a tömegnek a Vörös téren, miközben az ország másik részén még mindig megfékezhetetlen volt a tűz. A Pravdának, a Szovjetunió vezető napilapjának a címoldalára csak több hét után került először a baleset híre, és Gorbacsov három héttel a baleset után, május 14-én tájékoztatta hivatalosan a lakosságot egy tévéadásban. Aki a keleti blokkban élt, és részleteket akart tudni a balesetről, annak a nyugati Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió tudósításait kellett hallgatnia.
A Reuters tudósítója így búcsúzott a farmerjétől
Tony Barber újságíró a baleset idején (26 évesen) a Reuters külföldi tudósítójaként Moszkvában dolgozott. Április 25-én pont Kijevbe repült, hogy meglátogassa egy barátját, az egész hétvégét ott töltötte, élvezte a napos, meleg tavaszi időt, nem sejtve, hogy bármi veszély fenyegetné. Április 28-án tért vissza Moszkvába, ahol megkérdezték, észlelt-e valami különöset, de ő mondta, hogy nem. Miután tudomást szerzett a történtekről, egy amerikai nagykövetségi tiszt megvizsgálta: a testében normális mértékű sugárzást mértek, de a Kijevben viselt nadrágjának vizsgálatakor erősen sípolt a mérőműszer. A farmernadrágot azonnal elégették, de az nem derült ki, hogy miért csak az volt szennyezett. Talán mert sugárzást bocsátott ki a pad, amelyen ülve várta a villamost Kijevben.
Még a kommunisták is a Szabad Európát hallgatták
A magyar tájékoztatásban olyan álláspont alakult ki, hogy kizárólag szovjet forrásból származó híreket kell nyilvánosságra hozni, így a csernobili balesetről a magyar napilapok három nappal az esemény után, április 29-én számoltak be először, és akkor is csak korlátozottan tájékoztatták a lakosságot. Április 28-án Bedő Iván, a Magyar Rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője a BBC híre alapján bejelentette a katasztrófát a rádió 21 órai híradásában, de az adást a felsőbb vezetés letiltotta, Bedő pedig büntetést kapott.
Április 29-én sem Csernobil szerepelt a címlapokon, hanem a készülődés a május 1-jei felvonulásra, arról pedig egy szó sem esett, hogy a május 4-én hazánk fölött elvonuló radioaktív felhőt a következő napokban visszasodorta a szél az ország keleti felére. "A Népszabadság május közepén megjelent lapszámai már több száz sebesültről írnak, de magyar, illetve szovjet sugárzásadatok továbbra sem szerepelnek ezekben. Az olvasóknak csak a rendszerváltás utáni kutatásokból és cikkekből derült ki, hogy a Magyarországot ért sugárzás valóban nem volt veszélyes" - írta az Index a 25 éves évforduló alkalmából készült cikkben.
Magyarországon is a nyugati rádióállomásokat hallgatta az, aki többet akart tudni, állítólag még a párttagok is a Szabad Európát hallgatták. A gondoskodó hatalom a közéleti kommunikáció teljes ellenőrzését megszervezte: április 30. és május 19. között rendkívüli kormánybizottságot állított össze a Csernobilról szóló tömegtájékoztatás irányítására. A cenzúra és a sajtóellenőrzés korában ez volt a legpraktikusabb irányítási módszer: senki sem térhetett el a hivatalos verziótól.
A radioaktív sugárzás mérésére használt készülék, a Geiger–Müller-számláló, ami akkoriban számos tudósításban megjelent (Forrás: Flickr)
Fehér köpenyes és öltönyös értelmiségek a képernyőn
A Csernobilról szóló hírek kulcsfigurái az öltönyös-nyakkendős műszaki értelmiségiek, meteorológusok és sugárbiológusok voltak, a médiában azonban a tudományosság kelléktárát (mérőeszközök, számsorok, fehér köpenyesek nyüzsgése a kutatóteremben) inkább csak öncélúan használták. Az információ gazdagságát nem növelték, a baleset lényegét, a folyamatok hatásait nem mutatták be megfelelően a nézőknek - olvasható az Energiaklub 20 éves évfordulóra készült In Memoriam Csernobil kiadványában.
A napilapok rendre lekicsinyítették a sugárzásnövekedést, felnagyították a csökkenést, és pozitív megfogalmazásra törekedtek. A sugárzási csúcsszint után javasoltak először óvintézkedéseket, és csak ezután egy nappal jelent meg az első szakértői nyilatkozat a szennyezés veszélyeiről. A kádári tömegtájékoztatás a sajtótörvényben előírt kötelezettségeit sem teljesítette, ennek ellenére állami kitüntetésben részesült az Országos Sugárbiológiai Intézet igazgatója, a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának igazgatója, és számos sajtómunkatárs vette át jutalmát a szocialista rendszer vezetőitől a kommunikációs feladatok sikeresnek ítélt elvégzéséért.
Miért kellett titkolózni?
A Szovjetunóban nem a katasztrófa napján kezdődött az elhallgatás, ekkor már jó ideje a szovjet távirati iroda (ROSZTA) irányította a híradásokat, és ez a nagyfokú információs kontroll megágyazott az eseményeknek. Már a baleset előtt tilos volt bármilyen csatornán közzétenni az energiaipar munkásokra, lakosságra és környezetre gyakorolt hatásairól szóló bármiféle publikációt. Egy hónappal a baleset előtt két ukrán nyelvű tanulmány is megjelent a szerkezeti és működési hibákról, amelyek az írások szerint komoly biztonsági kockázatot jelentettek. Ennek ellenére az orosz és az ukrán híradásokat az a nézőpont uralta, hogy teljesen valószínűtlen egy komoly baleset bekövetkezése és a helyi lakosság egyáltalán nincs veszélyben.
A baleset utáni titkolózás miértjére a legkézenfekvőbb válasz a tömeges pánik elkerülése, ami valószínűleg részben igaz, de ennél prózaibb ok is volt. A szovjet vezetés szerette volna, ha az erőmű - aminek eredeti neve Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű volt - nemcsak a Szovjetunió, hanem a világ legnagyobb teljesítményű atomerőművévé válik, miközben a szovjet hatalom és ideológia nagyságát is megtestesítette. A vezetők jól tudták, hogy a baleset miatti bizalmatlanság megkérdőjelezi majd mindezt. Magyarországon ráadásul ekkoriban javában zajlott a nyolcvanas évek csúcsberuházásának tartott Paksi Atomerőmű építése is, amire szintén árnyékot vetettek az események.
A sugárzásfóbia feltalálása
David R. Marples kanadai történész szerint a Szovjetunió utólag is próbálta kisebbíteni a baleset következményeit: ahelyett, hogy a sugárzás egészségügyi veszélyeiről tájékoztatták volna az embereket, a kormány a sajtóval karöltve megalkotta a sugárzásfóbia (radiophobia) fogalmát. A széleskörű tagadó és félretájékoztató kampány részeként - ami miatt sokan továbbra is a sugárszennyezett területeken maradtak - arról kezdtek értekezni, hogy a szennyezett területek lakói között egyfajta sugárzásfóbia terjedt el, és ez az áldozat-identitásuk akadályozza őket abban, hogy talpra álljanak. 1987-től kezdték el hivatalosan használni a sugárzásfóbia szindróma kifejezést az érintettek pszichológiai nehézségeire, ugyanis az evakuált lakosok várható élettartama 65-ről 58 évre csökkent, és nemcsak a rák miatt, hanem a depresszió, alkoholizmus és öngyilkosság is szerepet játszottak ebben. A sugárzásfóbia ma is gyakran szerepel az atomenergia felhasználásával kapcsolatos vitákban, és a nukleáris technológiától való általános félelmet jelenti.
A nyugati média: tényleg hisztéria volt?
Míg a szovjet média napokig nem tudósított az eseményekről, a nyugati média azonnal elkezdett foglalkozni vele. Gorbacsov túlzónak nevezte a nyugati média reakcióját, hisztériának titulálta, és azt állította, hogy a balesetet szovjetellenes kampányba fordítják át. A szovjet titkolózás gyakori téma Csernobillal kapcsolatban, de arról keveset tudunk, hogy a mi zajlott a másik oldalon.
A nyugati lapok az első pillanattól halottak ezreiről vagy tízezreiről tudósítottak, annak ellenére, hogy a szovjet közlemények két halálesetről számoltak be. A nyugati média képviselőinek sem lehetett pontos tudomásuk a helyzetről, így elhamarkodottan vádolták meg a szovjet médiát azzal, hogy megpróbálják elhallgatni a halálos áldozatok valós számát. Ezenkívül az akkori tudósításokat vizsgáló felmérések szerint a balesetet követő héten minden tudósítás tartalmazott olyan szenzációhajhász kifejezéseket, mint a katasztrófa, csapás és tragédia.
Igaz, hogy a nyugat-európai médiában jelentek meg először figyelmeztetések, hogy a lakosság ne fogyasszon leveles zöldségeket és háztáji tejet, tehát igyekeztek tenni a civilek biztonságáért, a vizsgált átiratokból az is látszik, hogy az amerikai média saját atomipari működését erősen elhatárolta a szovjettől, mondván, hogy a csernobili atomerőmű technológiailag elavult és nem volt ellátva a megfelelő biztonsági rendszerrel. A két ország vezetése közötti különbségeket is hangsúlyozták, és egyértelműen a demokrácia népszerűsítésére hegyezték ki ezeket a tartalmakat. Bár a kormányzási forma és a műszaki hiba között nincs összefüggés, a média a szovjet társadalom működésével, a társadalmi párbeszéd hiányával és a média állami irányításával is összefüggésbe hozta a balesetet.
Zóna a 30 kilométeres körbekerített, kitelepített terület neve, a melyet a baleset utáni radioaktív kihullás a legnagyobb mértékben szennyezett. (Forrás: Wikipédia)
Elhallgatás, tagadás, a felelősség elhárítása
Válságkommunikációs szempontból gyakorlatilag hibát hibára halmozott a szovjet vezetés. A válságkommunikáció egyik fő szabálya a nyílt, azonnali kommunikáció, aminek alapja a proaktivitás a reagálással szemben. Ilyenkor a civilek biztonságát kell előtérbe helyezni, és pontosan tájékoztatni őket a helyzetről, a lehetséges veszélyekről és a megfelelő óvintézkedésekről. Ehhez képest a szovjet vezetés napokig titokban tartotta a történteket, nem volt az eseményeket és következményeit tisztázó közlemény, sem a lakosság biztonságát szolgáló figyelmeztetések.
Az elhallgatás miatt rengeteg pletyka és egymásnak ellentmondó információ látott napvilágot. A szennyezettségről készült jelentéseket csak a külföldi követségek kapták meg, a szovjet – és egyben a magyar – állampolgárokhoz mindez nem jutott el, vagyis a közvetlen érintettek kevesebb információt kaptak, mint a nyugati államok lakossága. Emiatt az ukrán egészségügyi miniszter figyelmeztetése, hogy mindenki tartsa csukva az ablakokat és törölje át a cipőjét vizes ronggyal, mielőtt belép a lakásába, hogy védje otthonát a sugárzástól, inkább pánikot keltett.
A másik, ami egyébként tipikus hiba a komoly környezeti károkkal járó katasztrófáknál, a felelősség elhárítása. Valójában a mai napig senki sem vállalt felelősséget a történtekért, és ezzel párhuzamosan folyt az ellenségkonstruálás a lejárató nyugati média személyében. Gorbacsov még egy 2011-es írásában is tartotta magát ahhoz, hogy a nyugati országok valójában kiterjedt KGB-ügynöki hálózatukon keresztül értesültek a történekről már az előtt, hogy a Kreml színt vallott.
A balesettel kapcsolatos tájékoztatáspolitika felerősítette a rendszerrel szembeni bizalmatlanságot, egyes értelmezések szerint Csernobil a Szovjetunió sírja lett. A lakosság ugyanis végre szembesült azzal, hogy a szovjet vezetés információkat tart vissza, illetve láthatóan nem volt képes megfelelően kezelni a helyzetet. Gorbacsov tekintélye és hitelessége csökkent, Ronald Reagan amerikai elnöké eközben nőtt, a Szovjetunió pedig 5 évvel később megszűnt.