Unalomig ismételt dolog manapság a felhőalkalmazásokat, a modern operációs rendszereket, az email szolgáltatásokat és a szociális médiát utánunk kémkedő mumusnak beállítani. Szinte mindenki tisztában van vele, hogy az olyan oldalak, mint a Facebook vagy a Google információk milliárdjait gyűjtik össze és raktározzák el. De miért használjuk őket akkor mégis folyamatosan, sokszor még kifejezetten magánügyi kérdésekhez is?

Naponta hallunk olyan technikai újításokról, amik a telefon-, tablet-, laptop-  vagy PC-használatunk alapján megmondják rólunk, hogy merre jártunk, mit csináltunk, milyen tartalmakat néztünk legtöbbször, majd ezek alapján különböző szolgáltatásokról szóló információkat, reklámokat nyomnak az orrunk alá. A Survata nemrégiben közzétett kutatása pedig arról is tanúskodik, hogy a fiatal korosztály jóval megbízhatóbbnak tartja például a nem kifejezetten jó hírű NSA-t mint a Google-t. A kutatást ráadásul egy igen speciális csoportra, a 13-44 éves korosztályra alapozták, amelynek fele a 13-24 év közötti korcsoportba esett, tehát éppen azokról a felhasználókról van szó, akik a legszívesebben osztanak meg bárkivel bármit bármikor.

Mindentudó idősebb testvér vagy kapzsi pletykafészek?

A Survata vezetője szerint – bár csak találgatni lehet, mivel az eredmények okáról eddig még nem kérdezték meg a válaszadókat – ez talán azért lehetséges, mert az amerikaiak az NSA-ről hajlamosak úgy gondolkozni, hogy az valójában csak a bűnözőkre jelent igazi veszélyt, míg a Google a saját hasznát lesi. A Cracked egyik nemrégiben cikkében is megjelenik ez az ötlet, bár kicsit másképpen. A szerző itt ugyanis azt állítja – listába rendezve a leggyakoribb tévhiteket és az igazságokat –, hogy bár általános dolog a nagy szolgáltatókat szidni és félteni tőlük az adatainkat, az emberek egy jelentős része ennek ellenére ugyanúgy használja azok szolgáltatásait, mintha csak a noteszába irkálna. Ennek okát a cikk abban látja, hogy hasonlóan telefonbeszélgetésekhez még mindig él bennünk a hit, hogy amit otthon a négy fal között behúzott függönnyel kikeresünk a saját eszközünkről, az senki másnak nem juthat a tudomására.

Gyakorlatilag amikor még idősebb testvérünket kérdeztük valamilyen cikis dologról és megkértük, hogy ne fecsegje ki senkinek, akkor nagyon is hasonlóan cselekedtünk. Úgy kezeltük az információforrást, mint személyes bizalmasunkat, aki nem ad tovább titkokat, de mégis megbízható válaszokkal szolgál számunkra, hiszen közelről ismer. Ezzel szemben viszont a Google vagy a Facebook nem karitatív szervezetek, előbbi például nem azért jött létre, hogy információt nyújtson (az a Wikipédia! – figyelmeztet a cikk szerzője), hanem hogy profitot realizáljon. 2009-ben maga Eric Schmidt a Google akkori vezérigazgatója mondta ki, hogy „ha van bármi, amiről nem szeretnéd, hogy mások is tudjanak, akkor talán a legjobb ha egyszerűen nem mondod azt el senkinek.” 

Kémprogram főnököknek

Akár így is jellemezhetnénk a Facebook egyik újítását, amit azzal a céllal hívott életre a szolgáltató, hogy az azt alkalmazó cégek főnökei értesüljenek róla, ha egy dolgozójuk jogsértő magatartást követ el, vagy egyszerűen csak gyanús kapcsolatai vannak az oldalon. A fent említett Survata kutatásán az is kiderült, hogy a válaszadók a főnökeikben még az NSA-nél is jobban megbíznak. Az 1-10 skálán az 10-es szint jelentette a leküzdhetetlen félelmet.

A Google 7.39 pontot, az NSA 7.06-ot, a válaszadók közvetlen felettesei 6.85 pontot, szüleik pedig 5.89-et értek el. E szerint a főnökünkben jobban megbízunk mint a saját keresőmotorunkban. Ezt tudva nem is tűnik rossz ötletnek ezt a csatornát használni például lehetséges gyilkosok kiszűrésére, a kérdés már csak az: hogyan?

A Facebook igen kiterjedt, de csak alig emlegetett programjai egyetlen eset kapcsán is képes akár 62 oldalnyi információt összegyűjteni a rendőrség számára. Ez a 62 oldal tartalmaz képeket, chat-es beszélgetéseket, kapcsolati információkat, postokat, azaz mindent, amit csak beviszünk az adott oldal felületére. Már most is vannak olyan pozitív esetek, amikor például egy pedofíliával gyanúsítható férfit sikerült időben elfogni a megadott információk alapján. Ha viszont arra gondolunk, hogy ezt az információválogatást nem hús-vér emberek, hanem különböző algoritmusok üzemeltetik, nem feltétlenül kelt jó érzést bennünk, felhasználókban.

Ennek lehet oka az az egyszerű pszichológiai nyomás, ami abból adódik, hogy bizonytalanok vagyunk a működési mechanizmussal kapcsolatban és nem is igazán értjük, mivel teszünk rosszat. Másrészt az, hogy ezekre a személytelen mechanizmusokra támaszkodik például saját munkáltatónk, magában rejti akár a hibázás lehetőségét is, ami attól függetlenül, hogy a hiba esetleg napvilágot lát, nyilvánvalóan megszégyenüléssel járhat. Vagy akár csak olyan információk kiszivárgásával, amikről később sem szerzünk tudomást. Emiatt, bár ezek a programok valóban hasznosak lehetnek a bűnözés elleni harcban, bizonytalanságot kelthetnek olyan körökben is, ahol egyébként nem lenne oka félelemnek, így munkahelyi problémák gyökereivé válhatnak.

Kép: 1, 2