Tíz kötelező film, ha tudni szeretnéd, hogyan működik a média

2015. november 01. 12:30 - Török Balázs

A média, mint a negyedik hatalmi ág, fontos szerepet tölt be a fejlett demokráciák életében, működésével és folyamataival azonban leginkább csak a médiamunkások vannak tisztában. Összeválogattunk 10+1 filmet, amelyek nemcsak szórakoztatóan, de alaposan és valósághűen mutatják be a szakmai dilemmákat és nehézségeket. Milyen viszonyban van a politikai hatalom és a média? Milyen hatalommal ruházhat fel a közönség egy-egy médiaszemélyiséget? A forgatókönyvírók többször valós események alapján készült történetekkel adtak választ ezekre a kérdésekre.

1. Éjjeli féreg (2014)

Bár az Éjjeli féreg kicsit idejét múlt, hiszen ma már kevésbé a televíziók híradói tematizálják az aznapi híreket, még mindig öldöklő harc folyik a legborzongatóbb riportokért. A főszereplő Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) olyan szabadúszó fotóssá, riporterré válik, aki a bűntényekről, autós balesetekről szállítja a Los Angeles-i helyi tévének azokat a képsorokat, amelyek előtt elhangzik, hogy a következő képsorok felzaklathatnak egyes nézőket”.

A média igyekszik kielégíteni a fogyasztói igényeket, a történelem során pedig egyre magasabb lett a mérce, így váltak egyre véresebbé a híradók. Miért van szükségünk arra, hogy halott embereket, baleseteket és tömegszerencsétlenségeket közeli felvételeken láthassunk? Egyrészt szeretjük azt érezni, hogy szerencsések vagyunk, hogy ezek nem velünk történnek. Másrészt azért, mert mindig vágyunk a borzongásra. Az Éjjeli féreg ezt mutatja meg, tükröt állít elénk, hogy lehetünk álszentek, elfordíthatjuk a fejünket, de egy pillanatra azért mégis mindig oda nézünk.

2. Félelem és reszketés Las Vegasban (1998)

Nem véletlenül játszódik ez a film is Las Vegasban. Azon túl, hogy kétórás kortesbeszéd a drogokról, egy újságírói műfajt mutat be, ez pedig a gonzó. A szó a francia “gonzeaux” szóból ered, jelentése fényes ösvény. A gonzó az újságírás azon fajtája, amelyben erős a szubjektivitás, az író keveri a tényeket és a fikciót. A szerző alárendeli a tényeket az üzenet hatásának felerősítése érdekében. Ez persze az egyik legfontosabb sajtóetikai kérdést veti fel, mégpedig a hitelességét, hiszen az olvasó nem lehet biztos abban, hogy igaz az, amit leír az újságíró vagy bemutat a riporter. Ezért kell ebben a műfajban nagyon óvatosan alkotni. Ismerni kell a határait és magát a közönségünket is, hogy ne merülhessen fel a vád, hogy megtévesztőek lennének. Legismertebb alakja maga a szerző, Hunter S. Thompson, hazai művelői közt pedig Para-Kovács Imrét, Uj Pétert, Vágvölgyi B. Andrást vagy Szily Lászlót szokás említeni.

3. Frost/Nixon (2008)

Az interjú talán a legnehezebb médiás műfaj. Újságíróként az alapokon túl szükségünk van jókora empátiára és gyors észjárásra, hogy megszerezzük azokat az információkat, amikre az olvasóinknak szükségük van. Ennél a videós interjú egy fokkal nehezebb, hiszen sokkal nehezebb javítani a hibákat, így nagyfokú tudatosság az interjúalany és a riporter részéről is. Ennél csak az élő interjú nehezebb, hiszen ott már a vágással sem tudjuk elrejteni az esetleges hibákat, fennakadásokat.Ezekkel a kihívásokkal és egy igen szívós interjúpartnerrel küzd meg David Frost (Michael Sheen) a Frost/Nixon című filmben. Korábban csak szórakoztató műsorokat készített, célul tűzi ki, hogy kicsikar egy beismerő vallomást az Amerikai Egyesült Államok egyetlen olyan elnökéből, aki lemondott a hivataláról, Richard Nixonból.

Hatalmas munka és felkészülés előzi meg mindkét oldalon az interjút. A korábbi elnök stábja talán kicsit le is becsüli a riportert, ám nem is Frost felkészültsége az, ami számukra és talán az amerikai nép számára is érdekessé teszi az interjút. A film azt sugallja, hogy Nixonnak volt fontos, hogy beismerje, hibázott. Ezt a környezetet is fel kell tudni építeni egy interjú során, hogy az alanynak lehetősége legyen elmondania azt, amit esetleg más, nyugtalanabb körülmények között nem tenne meg.

4. Jó reggelt, Vietnám! (1987)

A Jó reggelt, Vietnám! az első rádiós műfajt bemutató film a listán, mégis csak kulisszaként működik a történetben, hiszen a vietnámi háború zajlik, ami különleges helyzetet teremt. Minden háborúhoz szükség van pénzre, propagandára és arra, hogy a katonákkal elfeledtessük azt, hogy bármikor meghalhatnak.Ez a film is arról szól, hogy mi az, amit szabad a médiában, és mi az, amit nem. Adrian Cronauer (Robin Williams) veszi át a  katonai rádió reggeli műsorát, és stílusával, humorával hamar hatalmas rajongótáborra tesz szert. Az Amerikai Hadseregnek pedig pont az a célja, katonái vidáman ébrednek minden nap, és megfeledkezzenek az előző nap borzalmairól.

A rádiós Cronauer csak egy közvetítő az amerikai hadvezetés és a katonák között, kiszolgálja a hadsereg érdekeit bizonyos értékek mentén, a katonák pedig jól érzik tőle magukat, ettől pedig ő is, hiszen egy rakás embernek jobban indul tőle a napja. Csakhogy homokszem került a gépezetbe. A hiba, amit elkövet, saját személyiségéből fakad, túlontúl érzelmes és őszinte. Szerelmes lesz egy vietnámi lányba, majd annak bátyjával is barátságot köt, majd megtudja a feletteseitől, hogy a fiú vietkong, vagyis a Nemzeti Front Dél-Vietnam Felszabadításáért nevű, a Vietnámi Köztársaság ellen harcoló csoport tagja. Ezt nem tudja feldolgozni a rádiós, és szakmai hibákat vét. Megfeledkezik arról, hogy háborús viszonyok között dolgozik, hogy a rádió propaganda célokat szolgál, és nem olvashat be bármilyen híreket. Ő azonban megteszi, hiszen személyes tanúja a háborús eseményeknek, amiben több amerikai katonai meghal, és közben számolnia kell azzal, hogy kirúgják.

5. Intim Részek (1997)

Hogy a rádiós vonalnál maradjunk, a következő film az Intim részek. A közel két óra alatt Howard Stern karrierjét ismerhetjük meg.Talán nem Howard Stern volt az első, aki elkezdte azt a típusú rádiózást, amit a hazai kereskedelmi rádiókban is hallani reggelente Balázséktól vagy Bochkoréktól, de az biztos, hogy még ebből a társaságból is kiemelkedik, egyrészt azért, mert a rádiós műsorát átvitte televízióra is, másrészt rendszeresen megbotránkoztatja az amerikai közönséget – jelenleg egyébként az America’s Got Talent-ből és sixx Comment:com-os írásaiból lehet ismerős.

A film mondanivalója hasonlít az előzőhöz abból a szempontból, hogy itt is a médiaszemélyiség és a közönség kapcsolata hangsúlyos. Csak míg a Jó reggelt, Vietnám! történetében a propaganda és a cenzúra az, ami megkavarja a dolgokat, itt a hirdetők teszik ugyanezt. Stern nem való képernyőre vagy mikrofon mögé, mondhatnánk, hiszen mocskos a szája és nem szőrtelenít, mégis olyan hatással van a közönségére, hogy az képtelen elkapcsolni másik csatornára. Azonban kiadóként, televíziós vagy rádiós csatorna tulajdonosként be tudjuk és merjük-e vállalni, hogy a mi nevünkkel, a brandünk égisze alatt valaki rendszeresen megbotránkoztassa a közönségünket? Persze, van az a pénz. Nehéz azt belőni, hogy mi az, ami még vicces, mi az, ami miatt még nem kapcsolnak el a hallgatók, és mi az, ami miatt még nem mennek el a hirdetők. Ezekről a döntésekről is szól a film és ez az, ami többletet ad hozzá az életrajzi elemeken túl.

6. Kill the Messenger (2014)

A médiában örök dilemma, hogy milyen szerkesztőségeket tartson fenn egy kiadó: olyat, ami döntően saját anyagokkal dolgozik, vagy olyat, ami inkább csak átveszi azokat. Ez egy presztízs jellegű kérdés lehet, miközben kőkeményen anyagi is. Az oknyomozó újságírásnál az újságíró hetekig, akár hónapokig dolgozik egy ügy feltérképezésén, az adatok leellenőrzésén, és ez rengeteg pénzbe kerül. 

A Kill the Messenger egy ilyen oknyomozást mutat be. Az újságíró a drogkereskedelmet vizsgálja meg, ennek során pedig felmerül a gyanú, hogy a CIA-nak köze lehet az amerikai nagyvárosokat ellepő olcsó droghoz. Gary Webb arra az eredményre jut, hogy a CIA részesedik a drogkereskedelemből, és az így befolyó pénzt a nicaraguai Kontrák támogatására használja fel. Bár Webb úgy látott neki a történet felgöngyölítésének, hogy a szerkesztője is és a kiadója is áldását adta a sztorira, de azért nekimenni a világ egyik legerősebb szervezetének nem életbiztosítás. A cikkeket követően a háttérben megmozdul valami, a nagy lapok igyekeznek cáfolni Webb állításait, a kiadó eleinte kitart az újságírója mellett, azonban amikor kiderül, hogy a támadások nem hagynak alább, szép lassan kihátrál Webb mögül és magára hagyja.

Később az amerikai kormányzat vizsgálóbizottságot is felállít az ügy kivizsgálására, ez azonban nem hoz egyértelmű eredményt. Webb még a sajtó támadásai alatt felmond, később további oknyomozó anyagokon dolgozik, azonban 2004-ben öngyilkosságot követ el. Persze az oknyomozás az egyik legszebb vagy legértékesebb része az újságírói munkának, azonban vagy be kell ismerni, hogy nem vagyunk mindenhatóak, vagy fel kell készülnünk egy olyan háborúra, amit jó eséllyel elvesztünk.

7. Truman Show (1998)

A Truman show azt mutatja meg, hogy a valóságshow-k az emberek legelemibb ösztöneire, igényire építenek, legyen szó a szereplőkről vagy a nézőkről. Egyrészt nagyon szeretünk mások életében vájkálni, voyeurként viselkedni, erről szól a bulvármédia is. A filmben az is erőteljesen megjelenik, hogy ez a formátum milyen veszélyekkel jár a szereplőkre nézve, valamint hogy a néző sincs feltétlen tudatában annak, hogy a szereplők hús-vér emberek, érzésekkel és célokkal.

Ezt a filmet nem lehet nem szeretni, hiszen a kilencvenes években még Jim Carrey is szerethető és vicces volt. Az 1998-as film tulajdonképpen a valóságshow-kat jövendölte meg: bár a formátum csírái már a nyolcvanas években megjelentek, az első nagyobb durranásra 2000-ig kellett várni. Ekkor indult ugyanis a Big Brother és a Survivor az Amerikai Egyesült Államokban. Azóta szintet lépett a műfaj a dokureality-velel, amelyben még kevésbé egyértelmű, hogy a bemutatott karakterek és értékrendek nem valós alapúak.

8. A híres Ron Burgundy legendája (2004)

A legtöbbek által talán a Diszkópatkányokból ismert Will Ferrel tud nagyon vicces lenni, de vélhetően nem a A híres Ron Burgundy legendája a legjobban sikerült filmje. Mégis fontos eleme a listának, hiszen a női egyenjogúsággal és a médiával foglalkozikA filmben Christina Applegate karaktere küzd a híradós székért a Will Ferrell által játszott Ron Burgundy-val, aki macsó haverjaival esélyt sem ad a nőknek az önérvényesítésre. A film a hetvenes években játszódik, amikor még a mainál is kiegyensúlyozatlanabb volt a helyzet a nemek megoszlása terén a médiában.

9. Éhezők viadala (2012)

Az Éhezők viadala a film szerint egy valóságshow – olyasmi, mint ami a Battle Royale című könyvben és filmes adaptációjában jelenik meg. A show azon kívül, hogy szórakoztatja a plebst, eszközévé is válik a fennálló rendszernek. A film metaforája annak, hogy a média birtoklása milyen hatékony eszközzé válhat a hatalom számára. Nem véletlenül szokták a médiát a fejlett demokráciákban negyedik hatalmi ágként emlegetni, hiszen a nyilvánosságot biztosítja: például ellenőrzi a társadalmi szervezetek és kormányok jogszerű működését - ahogy azt a Kill the Messenger című filmben is láthatjuk. A film főszereplője, Katniss Everdeen erre jön rá a négyrészes történetben, és elkezdi tudatosan használni a médiát. Azt a médiát, amit azért hoztak létre, hogy fenntartsa a kialakult rendet, és amit azok irányítanak, akiknek a fennálló rend megőrzése a célja. November 19-én kerül a mozikba a regénysorozat utolsó kötetének befejező része, A kiválasztott - 2. rész.

10. A hazugsággyáros (2003)

Az újságírás és a média egyik legbecsesebb értéke a hitelesség, illetve áttételesen a bizalom, amelyet a fogyasztók, nézők, olvasók az adott médiatermékbe, a szerkesztőkbe, az újságírókba helyeznek. Ennek a törékeny kincsnek a tudatos és szisztematikus semmibe vételét mutatja be az A hazugsággyáros című film. A főszereplő, Stephen Glass (Hayden Christensen, a Star Wars második és harmadik részének Anakin Skywalkere) egy ifjú újságíró, aki a kemény munka helyett életveszélyes játékba kezd. Egy hatalmas hazugsághálót épít ki maga körül, és ebből táplálkozva írja meg aztán azokat a cikkeket, amiktől népszerűvé, és elismertté válik a szerkesztőségen belül és kívül is. A lebukás persze garantált. Az igaz történet alapján készült film fontos médiaetikai kérdéseket feszeget, komoly tanulságokkal.

+1 Az elnök emberei (1976)

Egy régi klasszikust is beemeltünk a lista végére. Az elnök emberei, ahogy a Frost/Nixon is, a Watergate-botránnyal foglalkozik: az oknyomozó újságírók munkáját mutatja be, ahogy leleplezik és feltárják Nixon elnök szerepét, kapcsolatát a Demokrata Párt irodájába betörőkkel.

Nem volt köztük a kedvenced? Az Aranypolgárról írtál volna pár sort? Írd meg kommentben!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://media20.blog.hu/api/trackback/id/tr248025774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.