Miért van szüksége az olvasóknak a negatív hírekre? Szüksége van-e a terrorizmusnak a médiára? És az újságíróknak a terrorizmusra? Lehet-e ilyen megrázó, de vitatott témákról objektíven hírt adni? Milyen dilemmákkal szembesülnek a sajtó munkatársai, ha terrorcselekményekről kell beszámolniuk?
A Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok intézete rendezte meg a múlt héten a „A terrorizmus és a média: hogyan tudósítsunk merényletekről?” című kerekasztalbeszélgetést. A beszélgetés vendége volt Dr. Marton Péter intézetvezető-helyettes, Deli Eszter egyetemi tanársegéd, Bakodi Péter külpolitikai újságíró (a Magyar Idők volt munkatársa), illetve Kerner Zsolt, a 24.hu külpolitikai újságírója. A beszélgetést Szalai Máté egyetemi tanársegéd moderálta.
Fotó: unsplash.com
Kell a negatív hír?
Szalai első felvetésére, miszerint a terrorizmus számára fontos a média, a média számára pedig fontos a terrorizmus, Deli Eszter reagált. A tanársegéd szerint a média szempontjából magasabb értéket képvisel a negatív hír, ennek több oka lehet. Egyrészt egy negatív hír megírása könnyű, mivel az esemény maga is gyors és hirtelen, erős meglepetésfaktorral. Másrészt az evolucionisták szerint a negatív eseményekkel kapcsolatban szeretünk informáltak lenni a védelmünk érdekében. Harmadrészt a konszenzusteremtésre, összefogás indukálására is alkalmas a negatív hír: a médiának szocializáló szerepe is van, a gyász hatására egy platformra kerülünk. Ugyanakkor etikai kérdéseket vethet fel a terrorcselekmények médiában való szerepeltetése, hiszen inspiráló is lehet más, hasonlóan instabil embereknek, akik ezzel potenciális elkövetőkké válnak.
Marton Péter szerint a tudósítás minimalizálása lehet tudatos stratégia, különösen a „magányos farkas terrorizmus” esetében. Hiszen ezek az egyedüli elkövetők fontossá akarják magukat tenni a társadalom szemében. Az izolált hatás miatt nem kell attól tartani, hogy a jövőben megismétlődhet a terrorcselekmény, ilyenkor a média felelőssége, hogy az elkövető valóban izolált maradjon. Marton kitért arra is, hogy a terroristák a médián keresztül tudnak valójában nyomást gyakorolni, ugyanakkor a médiára a terrorelhárítás szempontjából nagy szükség van. Érdemes a pozitív szerepre koncentrálni, a társadalmi konfliktusok komplex hátterének feltárására és a jótékony, terrorelhárításban hasznosítható oknyomozásra – természetesen az újságírók eközben könnyen veszélybe sodorhatják magukat, az pedig az ő döntésük, hogy vállalják-e ezt.
„Terrorkeresés”
Szalai ezután az újságírókat kérdezte, hogy ők hogyan látják a terror és a média kapcsolatát. Kerner Zsolt el tudja fogadni, hogy a terrornak fontos a média, de biztos abban, hogy ez fordítva nem igaz. Van pozitív hatása az olvasottságra, de újságíróként úgy látja, egyáltalán nem épült be a napi rutinba a terrorcselekményekről való írogatás: ők csupán azért nyúlnak le, ami leesik. Marton erre reagálva megjegyezte, hogy a kormánypárti médiának szüksége van a terrorcselekményekre, hogy megfelelő keretezésben, „napi terror” vagy „terrorkeresés” címszó alatt „megírhassák egy megyei lapban, hogy a helyi kebabos leszúrt valakit”. Bakodi Péter szerint éppen azok a sajtótermékek, amelyeknek nem a piacról kell fenntartaniuk magukat, tehetnék meg, hogy újító módon csökkentsék a terror társadalmi hatását, de a terror keretezése is a tulajdonosi háttéren és a tulajdonosi akaraton múlik.
Terrorról – objektíven?
Szalai következő kérdése az volt, hogy amennyiben a terrorizmus nem lehet apolitikus, elvárható-e az újságíróktól, hogy objektívek legyenek a terrorral kapcsolatos hírek tálalásakor. Bakodi válasza szerint a terrorcselekménnyel lehet objektíven és leíróan foglalkozni, azonban az értékeléskor megjelenő nézőpont már nem lehet szubjektivitástól mentes. Marton arra világított rá, hogy a médiában még a hírkínálat sem lehet objektív, hiszen az is döntés eredménye, amely döntés meghozatalában a fogyasztónak is van felelőssége: nagyrészt Ő az, aki struktúrálja a hírkeresletet. Deli szerint a híreket akaratlanul is objektívebbnek tartjuk, mint a véleményműfajokat, mert látszólag hiányzik a szövegező személyes szándéka. A hír valójában nem információs egység, hanem igazoló, érvelő egység; a hír a közönség részéről egy drámai szerepvállalás, hiszen együtt érzünk és együtt gondolkodunk az általunk osztott világnézet szerint.
Kerner Martonra reagálva kiemelte, hogy a TV2 híradójában, a Tényekben az első félóra mindig bűnügyek bemutatásával telik, és ez az, ami valójában igazolja a nézettségüket. Kerner véleménye szerint a média önmagával harcol, megpróbál szolgáltatni és kiszolgálni a fogyasztói igényeket. Ha az emberek el akarnak olvasni valamit, akkor azt újságíróként kötelességük megírni.
A terrorcselekmények megírásának kényszerével kapcsolatban Bakodi emlékeztette a jelenlévőket, hogy az Afganisztánban történt többszáz áldozatot követelő tettekről csupán helyi újságírók és twitterezők írnak. Kerner beszélt arról, hogyan növekszik a halottak száma a hírekben egy közel-keleti támadásnál. A hír megszületésekor 20-30 halottal számolnak, egy óra múlva 300-zal, a valóság pedig többnyire 50 és 80 ember között van. Marton szerint bizarr, hogy a fogyasztóknak igénye van a hullaszám megismerésére. Irracionális dolog, hogy nagyobb megelégedéssel szolgálnak a kerek számok, illetve az egyértelmű, kerek narratívák, például az ISIS-nak tulajdonított merényletek esetében.
Az újságíró dilemmája
Szalai utolsó kérdése volt az újságírók felé, hogy érezne-e etikai dilemmát, amikor terrorcselekményről írnak. Kerner az ilyen dilemmáit az online médiumnál rendszerint kéttized másodperc alatt rendezi le: volt, hogy négy terrortámadás történt egy péntek estén és azokról kellett eldöntenie, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, melyiknek a legnagyobb a hírértéke. Egyszerűen nincs ideje rágódni az etikai dimenziókon. Bakodiban azonban folyamatosan felmerültek etikai kérdések – noha próbált objektív vonalat képviselni tudósítóként – főleg a Magyar Időknél töltött munkája során.
