A hét legfontosabb médiapiaci bejelentése, hogy Weyer Balázs – az Origó korábbi főszerekesztője – Poszt címmel új nyomtatott hetilapot indít szeptembertől. A bennfenteseken kívül ezt valószínűleg senki nem látta előre, és első blikkre valóban öngyilkos ötletnek tűnik a haldokló magyar printpiacon egy újabb lapot indítani. Egy kicsit azért közelebbről is megvizsgáljuk a koncepciót, bemutatjuk mi az a curated content (kurátori tartalom) és megpróbáljuk kitalálni, miben bíznak Weyer Balázsék.

A nyomtatott sajtó piacát viseli meg leginkább az utóbbi évtized digitális átállása. Bár az internet gyors elterjedése a média- és szórakoztatóipar minden szereplőjének kihívást jelent még ma is, a printipar találja legkevésbé, hogy hogyan tudna beilleszkedni 21. századi médiafogyasztási szokásokba. Az eladott példányszámok hosszú évek óta folyamatosan zuhannak, mind Magyarországon, mind a világ többi részén, és ezzel egyenes arányban csökkennek a hirdetési bevételek is.

Annak idején azt gondolták, hogy az online felületekből hirdetési bevételek majd szépen kompenzálják a nyomtatott példányok hanyatlásának következményeit, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Az online média teljesen más terep, ahol sok későn eszmélt offline lapnak olyan portálokkal kell megküzdenie a hirdetőkért, amelyek már eleve az internet világából nőttek ki. Manapság sokan az előfizetős online tartalmakban bíznak, ám ez egyelőre csak a legnagyobb piacokon működik úgy, ahogy, ráadásul elég könnyű megkerülni a fizetős falakat.

A printpiac borzalmas helyzetét a közelmúltban a Boston Globe 70 millió dolláros eladása szimbolizálta legjobban, amelyet húsz évvel korábban 1,1 milliárd dollárért vásárolt meg a Times. A MATESZ adatok szerint a hazai helyzet sem túl kecsegtető, egy-egy ritka kivételtől eltekintve (például a közpénzzel bőségesen ellátott Heti Válasz) évről-évre, sőt hónapról-hónapra folyamatosan romlanak az eladási mutatók, a napilapoknál és a hetilapoknál egyaránt.

Hogyan képzelik ezt?!

Weyer Balázs és csapata erre a haldokló piacra szeretne belépni egy új hetilappal, amely nem elsősorban saját tartalommal készül, hanem a sajtó különböző szegleteiben a héten megjelent, legfontosabb(nak ítélt) anyagait válogatja össze.

“Az új hetilap online tartalmakat fog szerkesztett formában utánközölni, első körben az Indexszel, az Origóval, a 444.hu-val, a Ténytárral, a Mandinerrel, a Portfolióval, az Átlátszóval, a Cinkkel, a Hír24-gyel és a többek között a Kreatív Online-t is kiadó Professional Publishing Hungary kiadóval állapodtak meg, de számos blogot is szándékukban áll átvenni.” – írja a Kreatív Online, ahol először jelentették be a lap indulását.

Mindezzel azokat igyekeznek megcélozni, akik “nem életvitelszerűen interneteznek, nem online hírfogyasztók, nyomasztja őket a hatalmas tartalomkínálat, illetve jobban szeretnek papíron olvasni.” Ezek alapján több kérdés merül fel: vajon azok az emberek, akik nem nagyon interneteznek, miért akarnának például Origó vagy 444 cikket olvasni hétről hétre, ha rosszabb esetben azt sem tudják mi az? Van-e olyan réteg, akik a saját tartalmú HVG vagy a Figyelő olvasásáról áttérnének a Poszt magazinra? Az a réteg, amelyik máig vásárol hetilapokat, nem pont az az átlagon felüli tájékozottsággal bíró réteg, akinek az online tartalmak mellett még van ereje és igénye saját tartalommal megtöltött offline lapokat is olvasni? Továbbá nyomtatott lapok kevés erényeinek egyike között szokták emlegetni, hogy papíron az olvasók nagyobb százaléka hajlandó a hosszú cikkeket is elolvasni, míg online a legtöbb esetben érdemes törekedni a tömörségre. Hogy működik ez fordítva?

Trendforduló? 

Ami miatt talán mégis lehet létjogosultsága a Posztnak, az valóban az a hatalmas tartalomkínálat és információdömping, amely az internetről áramlik hozzánk a nap minden egyes percében. Ebben a tengerben megtalálni a minket érdeklő tartalmat sokaknak tényleg nem egyszerű. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a fent említett portálok is már szűrőként funkcionálnak: olyan tartalmakat igyekeznek a képernyőnkre tolni, amit ők fontosnak tartanak, vagy inkább amire szerintük mindenképp kattintani fogunk. Ezt az anyagot szeretnék Posztban egy még inkább kezelhető mennyiségre csökkenteni, lehetőség szerint úgy, hogy az olvasónak újdonságot jelentsenek. Nagyjából ezt nevezik curated contentnek (kurátori tartalomnak), azaz a változatos forrásokból származó különféle tartalomnak egyfajta rendszerezését.

A Poszt esetében minden azon fog múlni, hogy sikerül-e ezt úgy megvalósítaniuk, hogy egy hetilap olvasójának érdekes legyen a tartalom, még akkor is ha nem túl friss. Például egy esetleges szíriai bombázás megindulásáról olvasni, akkor, amikor az már talán véget is ért, nem biztos hogy hírértékkel bír, hiszen erről még a „nem életvitelszerűen internetezők” is minden bizonnyal hallottak a maga idejében. Persze nyilván alaposan végiggondolták a szerkesztési elveket, egyelőre azonban mégis nehéz elképzelni azt a tartalmat, amely megfelel a fenti kritérumoknak és az olvasók igényeinek.

Ha valóban létezik ez az elképzelt niche, akiknek a Posztot szánják, úgy a mindenképpen jó dolog, hogy például az Átlátszó.hu nagyszerű oknyomozó, a mindenkori hatalmat elszámoltatni akaró cikkei, vagy a feltörekvő tehetséges bloggerek posztjai a keveset internetezőkhöz is eljutnak. Weyer Balázsék még bíznak ma is az újságolvasás évszázados tradícióiban és abban, hogy sokakat valóban nyomaszt az internetes információdömping. Ha ez így van, úgy a Poszt magazin akár egy izgalmas új korszakot is nyithat, és talán nem kell még teljesen eltemetnünk a teljes hazai printpiacot. (Bár egy részét azért jó lenne.)

Kártérítést fizet a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak a delmagyar.hu, mert tavaly ősszel az autóbalesetéről szóló cikk alatt Lázár János emberi méltóságát sértő hozzzászólás jelent meg. Egyértelmű kommunikációs üzenet ez az egész magyar sajtónak: „erősebb kutya a felségsértést nem díjazza!” Felmerül a kérdés: a peren kívüli megegyezés mennyiben bátorítja a politikusokat a szabad véleménynyilvánítás arisztokratikus továbbtiprására?

Politikusaink láthatólag nemcsak a kritikát nem bírják, de komoly befolyásuk is van a rendőrség munkájára: vasvillával hányják a pereket az igazságszolgáltatás rozsdás szekerére. Előbb Papcsák Ferenc érzékeny lelkét kavarta fel a közvélemény pöcegödre, most pedig az Államtitkár úr sarcolta félmillióra a megyei lapok egyik utolsó bástyáját: a jól megszerkesztett, erős témákat, szókimondó eszközökkel feszegető Délmagyart. A történet közismert: a tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus sértődöttségében büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett.

Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben "sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és töredelmesen megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg"! A kártérítést az elhunyt nő családja kapja, a baleset ügyében folyó nyomozást gyanúsított hiányában határidő előtt lezárták, de mielőtt a fotelforradalmárok boldogan élnek, míg meg nem halnak, mi is írunk pár széljegyzetet az alapvető emberi jogok e kissé szelektív értelmezésének margójára.

A vélemény szabad!

Először is a médiaszabályozás oldaláról vizsgálva a fideszes politikus által sérelmezett hozzászólások nem mennek túl a szabad véleménynyilvánítás határán. Jogállam van, bárki megvédheti a becsületét, azonban ha minden magyar politikust és közszereplőt bíráló közlést adminisztrálnánk, akkor 10 perc alatt kompletten lebénulna a közigazgatás halovány infrastruktúrája. A jelenséggel nem először találkozunk, de hogy a politikai erők a média munkatársait az etikai kódex sutba dobásával besúgóvá degradálják, s megfélemlítsék, az azért nemzetközi szinten is komoly teljesítmény.

A Délmagyar ugyanis nem riaszthatta a kommentelőt, amikor kénytelen volt kiadni az adatait, hiszen a felhasználó figyelmeztetését a hatóság akár a nyomozás akadályozásának is vehette volna. Az újságcikkek alá fűzött felhasználói hozzászólások megítélése egyébként nem egységes a magyar bírósági joggyakorlatban. Egy Strasbourgban megtámadott kúriai ítélet szerint a hozzászólással elkövetett személyiségi jogsértésekért az internetes kiadvány kiadója ugyanúgy felel, mintha saját tartalom volna, közben első fokon továbbra is születnek olyan ítéletek, hogy a jogsértő hozzászólásért a kiadó csak akkor felel, ha kérelemre nem távolítja el. Büntetőjogi vonatkozásban a hozzászólással elkövetett esetleges rágalmazásért, becsületsértésért annak szerzője felel, feltéve, ha a kilétét sikerül a feljelentőnek vagy a nyomozó hatóságnak megállapítani.

Nevetséges

Tehát egy zöldfülű hazai kommentelő akadály nélkül felelősségre vonható véleményéért, ha magyar szolgáltató mailcímét használja, és lapja túlságosan készséges a hatóságokkal. Bár a magyar szolgáltatókat törvény kötelezi a felhasználói adatok kiadására, s az IP-címek archiválására,  őket felelőssé tenni egy bejegyzésért teljesen abszurd, ráadásul morálisan is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Abban a pillanatban, hogy valaki megnyer egy ilyen pert, érdekes eszmefuttatások merülnek fel: büntethető-e egy internetező azért, mert modortalan, személyeskedő, ne adj’ Isten - (szinte látom, ahogy 5 perc múlva kopogtatnak ajtómon az idézéssel) – fájó igazságot állít? Milyen alapon adja ki valaki a kommentelők adatait, s mióta bűncselekmény egy közéleti személy vezetési stílusának becsmérlése a neten, főleg a szólásszabadság országában? Ki fogja megmondani, hol a moderálás, cenzúra és megfélemlítés határa?

Csúnyán beszélni, hazudni és mocskolódni nem szép dolog, s osztom József Attila gondolatait, hogy kommentelni „csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, de vajon büntetendő-e mindez? Aki vállalja a nyilvános szerepléssel járó kockázatot, s utólag nem szívesen látja viszont saját szégyellni való vagy támadási felületet jelentő tetteit, az azelőtt gondolkodjon, hogy kimondja őket, elhamarkodott rendeleteket hoz, esetleg rászól a sofőrre, hogy taposson bele. Olyan ez, mint a tűzoltóknál a veszélyességi pótlék: a fizetés kompenzál a felelősséggel járó stresszért. Amikor a hatalom az erőszakszervezeteivel, bíróságaival, új meg még újabb törvényeivel akarja elhallgattatni a véleményt/ igazságot, nagyon rossz úton jár.

Ha spindoktorként gondolkozunk, a jelenség duplán nevetséges, hisz Lázár úr nemcsak éles kontrasztokkal dolgozik, de megint komoly médiaössztüzet csinált a saját pártja ellen is. Ez olyan idők emlékét idézi, aminek a Fidesz még a hírét is messziről kerüli, ráadásul politikusaik rég megdöntötték azt az alapelvet, hogy a „negatív PR is reklám”. Jelenleg pártjuk sikerének egyik alappillére a kétirányú, irányított kommunikáció, és a külföldről importált konzervszakemberek. A PR-tanácsadók blogolnak, sajtóközleményeket, kisfilmeket adnak ki, pártpolitikai céljaiknak megfelelően tematizálják a közbeszédet. A velük ellenszenvezők tüntetések és demonstrációk helyett odavetnek pár keresetlen mondatot e médiatermékek alá, majd lenyugodva más tevékenység után néznek.  Gondoljuk meg jól: hol és hogyan fogják kikiabálni magukból a polgárok ellenvéleményüket, ha már nem lesz online felület, ahol egy kis anyázással levezethetik a feszültséget?

Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetek

A jog szabályozza a szólást – de nem csak a jog, általában a normák, a piac, de maga az architektúra is. Az Internet pár évvel ezelőtti strukturális felépítése kevés lehetőséget kínált arra, hogy a hálózat tartalmát bárki központilag szabályozza. A webkettes alkalmazások koncepciója kizárta az ilyesfajta kontrollt, s így biztosította a szólásszabadságot, mely alapvető emberi jog éppen úgy, mint az egyetemes hozzáférhetőség. Ma már nemcsak a felhasználók egyes tulajdonságait lehet azonosítani, de a tartalom is címkézhető, s megjelentek a demokrácia ellenérdekeltjei is: közéleti szereplők, túlbuzgó erkölcscsőszök, akik az ésszerű határokat szűkítve túlféltik a jogszabályokat.

A Délmagyar és társai a hasonló ügyek miatt lassan mind átállnak a szerkesztőségekre embertelen terhet rovó, és a valódi, fésületlen vitát megölő előmoderálásra. Korábban már írtunk a technológiai determinizmus látszatdemokráciájáról, arról, hogy az átlagemberek számára az Internet agorája nemcsak a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét, de veszélyeket is rejt. Napjainkra a hagyományos értelemben propagandaeszközzé degradált tömegtájékoztatási szűrők kevésbé alkalmazhatóak a natív információáramlásban, azonban a globális gazdasági erők láthatóan növekvő aggodalommal fogadják a negyedik hatalmi ág befolyását. Bürokratikus kivagyisággal kreált veszélyhelyzetekkel, korlátozások és szelekciós mechanizmusok szorgalmazásával, pénzt nem kímélve próbálják saját céljaik szerint előnyösen alakítani a híreket, s a kellemetlen információt visszatartani, megsemmisíteni.

Cinikus üzenet

Lázár János egy időre biztosan befogja a világháló nagyra tátott száját. Nem tudom, mennyire sikerült azonosulnia a nagyvonalúan adakozó hős imidzsével, de az biztos, hogy peren kívüli megegyezése implicit bátorítás a szabadság esküdt ellenségeinek. Cinikus üzenet ez, mely egyértelműen kimondja: a magyar média szervilis, s bárki eltaposhat egy online lapot azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommenteket ír. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, ami csendesen visszajuttatja az országot egy olyan kor rezsimjébe, amit végleg felejteni akarunk.

A szólásszabadságnak vannak betartandó ésszerű korlátai, nem jelentheti mások megalázását emberi méltóságukban, nem szolgálhat emberek és csoportok elleni gyűlölet keltésére, de a nyilvános hatalmi fékek szükségessége vitathatatlan. Az interneten erkölcsi normatívák szerint működő önszabályozó mechanizmus kellő hatékonysággal semmisíti meg a felgyülemlő szemetet, s biztosítja az információ szabad áramlását. A magyar ember mindig is szeretett a saját jogfosztásához asszisztálni, s a társadalmi nyilvánosság politika iránti belenyugvása, a különböző jogalkotási folyamatokban tapasztalható egyre súlyosabb válságtünetekkel szembeni apátia azonban súlyos veszélyekkel jár. Amikor a hatalomgyakorló elit a diktatúrát demokratikus köntösbe csomagolva független és objektív orgánumokat besúgókká silányít, megfordul a fejünkben: a politikusképző nem világosítja fel megfelelően diákjait a weimarizálódás beláthatatlan következményeiről. Bár mára a virtuális világ keltette szabadságérzet nem felhőtlen, s anonimitás sincs, de a politikai erők számára kényes vélemények mégsem járhatnak megtorló következményekkel.

Lázár elmondása szerint minden közéleti szereplőt megillet az emberi méltóság, attól függetlenül, melyik politikai párthoz tartozik, helyi vagy országos szinten végzi tevékenységét. Feljelentésének célja az volt, hogy kiderüljön, “egy közéleti szereplőnek joga van-e az emberi méltósághoz”, mivel “a politikus is ember”. Igen kifordított eszménye ez a „mentelmi-alapon felmentésnek”: a politikusokkal szemben nagyobb tere van a véleménynyilvánítás szabadságának, az állam mégis jobban védi őket.Ha józan paraszti ésszel végiggondoljuk, egy közéleti személyiségnek tulajdonképpen súlyosabb büntetést kéne kapnia mindenért, s a fegyveres testületekhez hasonlóan fokozottabban kéne ellenőrizni, mint az átlagembereket, hiszen ők azok, akik igazán vissza tudnak élni a hatalmukkal. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy ha egy közember ült volna abban az autóban, akkor csukódna-e mögötte a Baracskai Fegyház ajtaja? Kíváncsi lennék, mi történne fordított esetben a kettős mérce országában, ha mondjuk a Média 2.0. blog tenne egy feljelentés azzal, hogy "Lázár János ’Mindenki annyit ér, amennyije van!’ című kijelentésével megsértette emberi méltóságunkat!”. Jobb esetben úgy hajt el a rendőrség, hogy a lábunk nem éri a földet, holott politikusainknak köszönhetően tényleg nem sok mindenünk van :), rosszabb esetben viszontperelnek rágalmazásért. Sebaj, hála a modern börtönöknek, a rács mögül is tudunk majd kommentelni

Bécsben már akadálymentesített ATM automaták várják a látássérülteket, míg nálunk sok bankba még bejutni sem tud egy fogyatékkal élő személy. Nem felháborodás, inkább elkeseredés övezi a magyar fogyatékkal élő embereket, ha épp banki ügyeket kell intézniük. Azt már megszokhatták, hogy sok bolt nem akadálymentesített, így számukra az adott üzlet termékei elérhetetlenek, vagy csak nehezen, segítséggel vásárolhatók meg. De mást várna az ember, ha bankokról, pénzintézetekről van szó.

Magyarországon évről évre nő a fogyatékkal élők száma, mégis úgy tűnik, mit sem változik a világ körülöttük, vagyis Magyarországon. Bár az akadálymentesítés évek óta fontos kérdés, sokszor hallható a médiában is, hogy igyekeznek a közintézmények megvalósítani a lehető legszélesebb körben, mégis percenként botlunk olyan épületekbe, ahol az akadálymentesítés szándékát sem lehet felfedezni.

Kishazánkban a fogyatékkal élő emberek nagy része Budapestre koncentrálódik, hiszen itt vannak számukra megfelelő oktatási intézmények, a fővárosban a legfejlettebb a közlekedés, és a legtöbb munkalehetőség is itt várja a megváltozott munkaképességű álláskeresőket. Az új, modern plázák, wellness központok sokszor akadálymentesítettebbek, mint a mindenki által látogatott közintézményi épületek. Legnagyobb csalódásom napjainkban a magyar bankfiókok helyzete. Munkahelyi tapasztalat, illetve mint lakossági folyószámlát vezető személy naponta látom a fogyatékkal élő emberek nehézségeit, és egyre többször teszem fel a kérdést, hogy az egyébként egyszerűen orvosolható problémákat miért nem oldják meg végre.

Első és legnagyobb gond, hogy sok bankfiókba be sem jut például egy mozgássérült, kerekesszékkel közlekedő ember. A legtöbb helyen jellemző, normál, egyszárnyas ajtó, illetve pár lépcsőfok gátolja őket abban, hogy igénybe vegyék a bankok szolgáltatásait. Fotocellás ajtó, vagy akár kétszárnyas, kitárható ajtó is kevés helyen van, és a lépcsőfokokra ezek sem jelentenének megoldást. Persze nyilván könnyed válasz erre a kérdésre, hogy épp az ilyen problémákkal küzdő ügyfelekért fejlesztik folyamatosan az online banki szolgáltatásokat, viszont ez újabb kötelezettségeket ró a fogyasztóra, esetünkben, hogy rendelkezzen internettel, illetve tudja is használni azt, netbanki azonosítója és jelszava, és nem utolsó sorban bízzon is az online ügyintézésében. Ezek a kritériumok eléggé megnehezítik a helyzetet, főleg mivel a mozgássérültek között, de általánosságban véve a fogyatékkal élők között is magas az idősek aránya, akik nehezen szoknak hozzá az online felületekhez, illetve számítógépes ismeretekkel sem rendelkeznek.

Ha mégis bejut egy látássérült, vagy hallássérült a bankfiókba, akkor sem zökkenőmentes a banki ügyintézése. A legtöbb bankfiók zsúfolt, az ügyintézéshez sorszámot kell húzni, de hogy a sorszámot látja-e az ügyfél, vagy tudja-e, hogy az éles jelzőhang melyik ügyintézőhöz hívja, az már más kérdés. Bízzuk ezt a helyzetet a jóindulatú emberekre, akik segítő kezet nyújtanak a látássérült ügyfélnek, esetleg jelzik neki, hogy ő következik, végső esetben oda is kísérik az ügyintézőhöz. Sokan gondolhatják, hogy a látássérültek kísérővel mennek ügyeket intézni, de banki tapasztalatom az, hogy ez szinte sosincs így. Miért is lenne? Miért ne intézhetné maga az ügyeit egy fogyatékkal élő személy, anélkül, hogy bevonna más valakit a magánügyeibe, kiteregetné előtte a pénztárcáját. Ügyintéző nincs, aki külön, személyesen vele foglalkozna, email kommunikáció a bankok esetében szinte lehetetlen. A legtöbbször telefonon tudnak ügyet intézni, vagy online, viszont van néhány olyan ügyintézés, amit csak személyesen lehet megoldani.

A hallássérültek ügyintézése szintén nem megoldott. A személyes ügyintézés jelenleg legtöbb helyen papírra írogatással történik, illetve ha ez az ügyfélnek nem felel meg, lehetősége van jeltolmácsot hozni magával. A szájról olvasás a zárt fülkék esetében szintén nem megoldás, mivel a plexiről csak saját arcának visszatükröződését látja az ügyfél. Mivel az email kommunikáció nem a legjobb a bankfiókok esetén, marad a telefon. De hogy bejegyzett hallássérült ügyfelet hívogatnak SMS helyett, az úgy gondolom, hogy megint a hozzáértés, illetve az empátia hiányát mutatja. Az ügyintézők képzetlenek a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban, sokszor nehézséget okoz számukra az is, hogy ügyet intézzenek ilyen esetekben. Pedig az akadálymentesítés azt is jelentené, hogy az épületek mellett akadálymentesítjük az ügyintézést is. Az ügyfél, legyen fiatal vagy öreg, fogyatékkal élő vagy egészséges, ugyanazt a szolgáltatást kellene, hogy kapja, hiszen díjakban is ugyanazokat számolják fel nekik. Egyenlő ügyfélkezelés, egyenlő bánásmód, egyenlő lehetőségek.

És hogy mi az, ami ezt a posztot ihlette? Látó, halló, korlátozottsággal nem élő emberként is mélyen érint, hogy mennyire le van maradva a magyar ügyintézés a külföldi, akár szomszédos országokéhoz képest. Bécsben a látássérülteknek akadálymentesített, hangos ATM automaták állnak rendelkezésre, hogy ezzel is megkönnyítsék a mindennapjaikat, míg nálunk az ATM kérdés fel sem vetődött napjainkig.

Fotók:

http://jillzhu.files.wordpress.com/2010/11/img_0492.jpg

http://mentalfloss.com/sites/default/files/styles/article_640x430/public/ATM-braille-buttons_5.jpg

A Gallup Organization múlt heti felmérése szerint az amerikai társadalom egyre kisebb része hisz az újságoknak és a tévéhíradóknak. Néhány évtizede még a megkérdezettek fele tartotta megbízhatónak ezeket a hírforrásokat, de ez az arány ma már a 25 százalékot sem éri el. Mint kiderült, a konzervatívok és a férfiak valamivel hajlamosabbak a gyanakvásra, de lényegében mindenkire jellemző a bizalmatlanság. A kutatók szerint a közösségi oldalak és a hírcsatornák megnövekedett szerepének, és a hírfogyasztási szokásokra gyakorolt hatásuknak köszönhető a változás. A tömegmédia az USA-ban a legkevesebb állampolgár bizalmát élvező intézmények közé tartozik, Magyarországon pedig az egész kommunikációs szakma hitelessége alacsony.  A profitközpontúság mellőzése lehetne az első lépés a kommunikációs szakma megítélésének javítása érdekében.

A Gallup Organization közvélemény-kutatása szerint az amerikai társadalom továbbra is egyre kevésbé hisz az újságoknak és a tévéhíradóknak. 1979-ben még az amerikaiak 51 százaléka tartotta megbízhatónak az újságokat, 2007-re ez a mutató 22 százalékra csökkent, 2011-ben 28 százalék volt, az utóbbi két évben pedig ismét csökkent: idén már csak 23 százalék.

A tévés hírekkel kapcsolatban 1993-ban végzett először ilyen felmérést a cég, ekkor az amerikaiak 46 százaléka tartotta megbízható információforrásnak a tévét. Már egy évvel később, 1994-ben is csak 35 százalék volt ez az arány, 2012-re pedig 21 százalékra csökkent. Idén a megkérdezettek 23 százaléka mondta, hogy hisz a tévéhíradóknak.

A konzervatívok a legbizalmatlanabbak

A felmérés arra is rámutatott, hogy van összefüggés a politikai nézetek és a bizalmatlanság mértéke között. A konzervatívok többsége megkérdőjelezi az újságokban olvasható hírek valóságtartalmát: csak 15 százalékuk tartja őket teljes mértékben megbízható forrásnak. A demokraták körében bíznak a legtöbben a lapokban: 33 százalékuk hiszi el nyugodt szívvel azt, amit az újságokban olvas.

A televízióval kapcsolatos vélemények is hasonlóan alakultak: a demokraták 34 százaléka, a liberálisok 26, a republikánusok 18, a konzervatívok 18 és a függetlenek 17 százaléka tartja megbízható információforrásnak a tévéhíradókat. Nem meglepő eredmény, hogy a konzervatívok hajlamosabbak kételkedni a többségében liberális lapok és tévéműsorok megbízhatóságában. Ráadásul manapság rengeteg lehetőségük van arra, hogy elfogulatlanabb csatornákon tájékozódjanak.

Különböző demográfiai változók mentén is vizsgálták a kérdést: kiderült, hogy a tömegmédiumokból jövő hírekkel szembeni bizalmatlanság mindenkire jellemző, kortól, nemtől és iskolai végzettségtől függetlenül, de ezek a tényezők befolyásolják a bizalmatlanság mértékét. A nők például valamivel jobban bíznak a tévében és az újságokban is, mint a férfiak. Az egyes korcsoportok között is kimutattak eltéréseket: az idősebbek inkább a televíziós hírekben bíznak, míg a fiatalok az újságokat tartják megbízhatóbbnak. A magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők kevésbé hajlamosak elhinni a tévében látottakat, mint azok, akik csak egy ideig vagy egyáltalán nem folytattak felsőfokú tanulmányokat. Az újságokkal szemben mindegyik társadalmi csoport hasonlóan szkeptikus.

A közösségi média tehet az egészről?

A Gallup kutatói szerint több tényező járulhat hozzá a bizalom csökkenéséhez: például az internet és a közösségi média megnövekedett szerepe a hírfogyasztásban, valamint a folyamatosan friss híreket szolgáltató hírcsatornák, mint a CNN, a BBC World News és az Euronews, megjelenése. Ezek kétségtelenül számos kihívás elé állították a hagyományos médiumokat, azzal, hogy új, összetettebb médiakörnyezetet teremtettek, és a hírfogyasztás új formáit hozták létre.

A Gallup Organization hírfogyasztási szokásokkal kapcsolatos kutatásában a megkérdezettek 55 százaléka mondta, hogy elsősorban a tévéből szerzi az információkat, 21 százalék az internetről, 9 százalék nyomtatott újságokból és magazinokból, 6 százalék pedig rádióból tájékozódik. Az interneten felnövő generációknak köszönhetően a jövőben valószínűleg az online média lép az első helyre. Mivel az újságolvasók inkább az idősebb generációból kerülnek ki, komoly kétségek vetődnek fel a médium jövőjével kapcsolatban.

Mi magyarok sem bízunk a kommunikációs szakemberekben

A Gallup Organization egyik korábbi kutatása szerint hogy melyik intézményekben bízik a legkevésbé az amerikai társadalom: az Egyesült Államok törvényhozó testülete, a kongresszus élvezi a legkevesebb polgár bizalmát, utána az egészségügyi intézmények, majd a szakszervezetek és a nagyvállalatok, és az ötödik helyen állnak az újságok, amiket a televíziós hírek követnek.

Egy Magyarországon végzett kutatás eredménye szerint hazánkban is hasonló a helyzet. Az NRC piackutató cég februári felmérésében a válaszadók 78 százaléka mondta, hogy a marketingesek állításainak legalább a felét hazugságnak tartja. Ugyanez az arány 62 százalék az internetes újságírók, 64 százalék a nyomtatott lapok szerzői és 55 százalék a tévés riporterek esetében.

A kommunikációs szakma és szereplőinek megítélése hazánkban sem jobb, mint az Egyesült Államokban. A megváltozott kommunikációs környezet mellett, a profitorientált szemlélet vezethetett ide. Érdemes lenne átgondolni, hogy hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot, és javítani a szakma megítélésén.

Fotók:

http://www.gallup.com/poll/163097/americans-confidence-newspapers-continues-erode.aspx

http://truedemocracyparty.net/wp-content/uploads/media-lies.jpg

 http://www.demotivalo.net/view/94725/varoterem

Az utóbbi években a mobiltelefonok szerepet játszottak diktatúrák megdöntésében, és tüntetések szervezésében: a kommunikációs technológiák pozitív politikai hatása kedvelt kutatási téma, amerikai kutatók májusi tanulmánya szerint azonban Afrikában a bővülő mobillefedettség növeli az erőszakos konfliktusok kialakulásának a valószínűségét. Közkeletű vélekedés, hogy az internet világszerte elterjeszti a demokráciát, a modern eszközöket azonban zsarnok uralkodók is felhasználhatják saját céljaikra, ahogy az iráni vezetők tették a tüntetők beazonosításához 2009-ben. A Google és a Twitter bizonyos szempontból a szovjet blokk szamizdat kiadványaihoz hasonló szerepet töltenek be a diktatórikus országokban, azonban nem szabad vakon bízni ezek felszabadító erejében, mert önmagukban kevesek egy politikai rendszer megdöntéséhez

A terjedő mobilhasználat politikai előnyeit több országban ismerik: diktatúrákat ingatott meg Egyiptomban és Tunéziában, tüntetéseket és mozgalmakat robbantott ki a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Egy nemzetközi kutatás szerint a mobilhasználat Mozambikban növelte a politikai aktivitást és a választók tájékozottságát, Namibiában pedig a kormány elszámoltathatóságának a növekedésével és a korrupció csökkenésével hozták összefüggésbe. Rengeteg tanulmány jelenik meg a fejlődő országokban bekövetkezett technológiai robbanásról, és annak pozitív politikai hatásairól, míg az esetleges negatív következményeknek egyelőre kevés figyelem jutott.

A mobilok miatt több a politikai erőszak Afrikában

Egy American Political Science Review-ban  megjelent tanulmányban összevetették a GSM Association nevű szolgáltatótól bekért lefedettségi adatokat az erőszakos cselekedetekről szóló, 1989 és 2010 közötti információkkal. A kutatók szerint Afrikában a bővülő mobillefedettség jelentősen növelte az erőszakos konfliktusok kialakulásának a valószínűségét.

A szerzők nem állítják, hogy a mobilhasználat terjedésének kizárólag negatív hatásai vannak a kontinensen, az erőszak növekedését viszont egyértelműen a mobiltechnológia térnyerése okozta, még akkor is, ha lehet, hogy csak rövidtávú technológiai sokkról van szó. Hosszabb távon elképzelhető, hogy a kommunikációs hálózatok bővülésének egyik politikai következménye az agresszív cselekedeteket kiváltó konfliktusforrások megszűnése lesz. Perskalla és Hollenbach szerint a mobiltelefonos kommunikáció és a politikai konfliktusok jellege közti összefüggések feltárásához további kutatásokra van szükség, mivel eddig ellentmondásos eredmények születtek. Egy tavalyi amerikai kutatás szerint Irakban a mobilok térnyerése visszaszorította az erőszakos felkeléseket.

A demokráciát nem lehet a netről letölteni

A kommunikációs eszközök politikai hatásairól szóló párbeszédeket számtalan utópisztikus elképzelés uralja. Az egyik ilyen közkeletű vélekedés szerint az internet elterjedése nagyban elősegíti a diktatúrák megdöntését. Emellett szól, hogy a kommunista országok vezetői a fennálló politikai rend védelme érdekében blokkolnak bizonyos webes szolgáltatásokat és tartalmakat. Nemrég írtunk a Törökországban dúló Twitter-háborúról, ahol az események alakulásában fontos szerepe volt a közösségi médiának, amit az ország miniszterelnöke a társadalmat fenyegető legrosszabb átoknak nevezett. Bár a hálózat többször összeomlott, a rezsim végig tagadta, hogy szándékos blokkolás állna a háttérben.

Statisztikai bizonyítékok is alátámasztják, hogy inkább hozzáférhető az internet egy országban, annál demokratikusabb viszonyok uralkodnak. Azonban nem arról van szó, hogy csak úgy letölthetjük a netről a demokráciát: nem az internethasználat teszi lehetővé a demokrácia kialakulását, hanem pont fordítva, a demokratikus rendszerekben kevésbé jellemző az internetcenzúra.

A Facebookon azonosították be a mozgalom résztvevőit

Evgeny Morozov orosz író és kutató a The Net Delusion című könyvében az információs technológiák világmegváltó – de legalábbis politikai rendszereket megdöntő − képességére vonatkozó elképzeléseket, az úgynevezett cyberutópiákat kritizálja. Morozov a 2009-es iráni elökválasztást követő események példáján mutatja be, hogy a technológia kétélű fegyver: a 2009 júniusi választáson a hivatalban lévő Mahmud Ahmadinezsád győzött, akit ellenfelei csalással vádoltak, és az eredmény megsemmisítését kérték. Miután erre nem került sor, tiltakozás kezdődött az ellenzéki Zöld Mozgalom vezetésével. A tüntetéseket gyakorlatilag élőben lehetett követni a Facebookon és a Twitteren. Lényegében ez volt az első Twitter-forradalom.

Irán komoly politikai válságot élt meg ebben az időszakban, a nyugati média az első napokban viszont a konfliktus helyett arra koncentrált, hogy a Twitter végre a Közel-Keletre is elszállítja a demokráciát. Örömmel hirdették, hogy a Twitter nemcsak a reggeli menü megosztására alkalmas: sorra jelentek meg a Twitter-forradalmat éljenző hírek, cikkek és blogbejegyzések. Nagy port kavart a Bush-kormány egykori biztonsági szaktanácsadójának, Mark Pfeifle-nek a javaslata, hogy jutalmazzák Nobel-békedíjjal a Twitter alapítóit a szolgáltatás iráni válság során játszott szerepéért.

Pedig nemcsak a tüntetők vették hasznát a közösségi médiának: az iráni vezetők Facebook-profil alapján azonosították be a az ellenzéki mozgalmak résztvevőit, majd fenyegető és zsaroló emaileket írtak, így próbálták őket a tüntetés befejezésére kényszeríteni. A mozgalmat végül leverték, számos résztvevőt kivégeztek. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az elnyomás és az igazságtalanság ellen harcolók mellett hekkerek, diktátorok, terrorszervezetek, kémszervezetek vagy a titkosszolgálat is gyakran nyúlnak ezekhez az eszközökhöz.

Csak illúzió a Twitter-forradalom

Felfedezhető némi párhuzam a Twitter, a Facebook és a Google diktatórikus rendszerekben játszott szerepe és a szovjet blokkban fogható nyugati rádióállomások, valamint a szamizdatkiadványok funkciója között, amik fontos szerepet játszottak az ellenzéki gondolkodás kialakulásában. Azt viszont erős túlzás lenne feltételezni, hogy ezek nélkül a vasfüggöny a mai napig létezne, hiszen a nyugati ideológia részben azért tudott begyűrűzni a kommunista országokba, mert már omladozóban volt a rendszer. A bukás egy hosszabb folyamat része volt, amiben a kommunikációs technológia hozzájárulása csak egy a számos tényező közül. A technológiai eszközök önmagukban nem jótékonyak vagy károsak, nem szüntetnek meg vagy idéznek elő politikai konfliktusokat, hatásuk pedig nagyban függ attól, hogy kik, milyen céllal és milyen társadalmi és politikai környezetben használják őket.

Fotók:

http://www1.pcmag.com/media/images/308283-life-behind-the-great-firewall-of-china.jpg?thumb=y

http://cdn.skyje.com/wp-content/uploads/2009/10/Drop-Tweets-Not-Bombs.jpg