Május elején újabb családon belüli mészárlás sokkolta a világot: a floridai Tampa városában Colin (18) és Megan Campbell (15) saját apjuk kezétől halt meg, mielőtt a férfi nejére és önmagára gyújtotta bérelt házukat. Az értelmetlen és váratlan eset nyomán fellépő gyászt szokatlan módon, a közösségi médiához fordulva kezelték az ismerősök, barátok. A Carollwood Day School tanulói Twitteren beszélték ki fájdalmukat, megdöbbenésüket társaik elvesztése kapcsán, és itt kezdték el megosztani egymással az elhunytakkal közös élményeiket is. Ízléstelen? Tabudöntögető? Felszínes? Vajon a 6000 RIP-komment többet ér, mint egy mély, személyes beszélgetés? Egyáltalán mi lesz digitális hagyatékunkkal? Zsíros üzlet vagy a kommunikációtechnológia és a Z-generáció internetszocializációjának természetes velejárója a virtuális emlékezés? Körüljártuk. 

A Campbell-ügy apropóján léggömbös képekkel, az "#CDSSstrong" és "#prayforthecampbells" hashtagekkel, szervezett emléktúrákkal vezették le zavarodottságukat az érintettek, amit a kirendelt szakértők határozottan támogatnak az érzelmek elfojtásával szemben.

Sterilizálódó érzelmek

Debra Harris, a Tamba Bay Crisis Center igazgatója szerint ami az idősebb emberek számára életidegen lehet, az a Facebookhoz, Twitterhez szokott tinédzsereknek viszont hétköznapi eszköz a továbblépéshez és egy tragédia lezárásához. Sally Kairoth, a Florida State University professzora azonban a közösségi média árnyoldalaira és egyfajta ambivalens érzéketlenségre is figyelmeztet az eset kapcsán. "A felhasználók gyakran nem fogják föl szavaik hatását és hallgatóságuk mértékét. Egy-egy posztnak nincsenek összefüggő érzelmi következményei, így a gyász gyakran sterilizálódáshoz vezet: vagyis az, hogy a szerző kimond dolgokat, nem feltétlen jelenti azt, hogy úgy is gondolja, érzi is őket!"

(Darrin, Kim, Collin és Megan Campbell)

Virtuális élet a halál után

A közösségi gyász először 2007-ben, a virginai egyetemen történt lövöldözést követően jelent meg. A 33 halálos áldozattal járó eset másnapján ugyanis az iskolatársak az elhunytak Facebook-adatlapján hagytak szívszorító üzeneteket, sőt a rendszer még azt is lehetővé tette, hogy akinek a napokban volt születésnapja, azt felköszöntsék. Ez a groteszk helyzet ösztönözte a különböző médiafelületeket a digitális hagyatékgondozás kezelésére, melyre az Amerikai Egyesült Államokban már törvényi keretek is születtek. A jogszabály kimondja, hogy halál esetén pontosan ugyanúgy a hozzátartozókra száll a profiloldalak tulajdonlása, mintha személyes tárgyak volnának. Tehát közösségi oldalak esetében az örökös dönthet az adatlapok törléséről vagy emlékoldallá nyilvánításáról, míg a különböző levelezőrendszerek CD-n küldik el az emailfiókban található adatokat és információkat.

Digitális hagyatékunkról egyébként még életünkben is nyilatkozhatunk a Google inaktivitást kezelő felületén, ahol beállíthatjuk, hogy mennyi idő után váljon hozzáférhetetlenné a fiók és mi történjen azután a felületen. Derek K. Miller, a népszerű Penmachine.com kanadai bloggere 2011 májusában rákban halt meg. Blogján folyamatosan dokumentálta a halálos kórral folytatott küzdelmét, halála előtt pedig egy utolsó posztban fogalmazta meg búcsúüzenetét, melyben szeretteit kéri, eltávozásakor hozzák nyilvánosságra a bejegyzést:„Elérkezett. Halott vagyok és ez az utolsó bejegyzés a blogomon. Előre megkértem családomat és barátaimat, hogy amikor szervezetem végleg leáll a rák büntetései miatt, hozzák nyilvánosságra ezt az előre megírt üzenetet – annak a folyamatnak az első lépéseként, melyben a működő oldal archívummá válik”.

Halálbiznisz és technológia

Miller esete futótűzként söpört végig a világhálón, és felhívta a figyelmet a virtuálisan hátrahagyott nyomaink kérdésére. Bár a gyász alapvetően egy intim folyamat, a halottaknak küldött „üzenetek” egy érzékeny és személyes kommunikáció részei, melyek ekkortól már a közösségi hálókon is egyre gyakrabban váltak publikussá. Miközben e sorok íródnak, már tucatnyi, kifejezetten a digitális hagyaték kezelésére szakosodott online szolgáltatás található az interneten, mint például az Entrustet vagy a Legacy Locker.  Ami Magyarországot illeti, Veress Ágnes követően 2009-ben létrehozta a GyászPortált, mely elsősorban nem szolgáltatásokat kínál, hanem lelki segítséget, tanácsokat ad, de több ismert ember nekrológja is olvasható az emlékfalán. Szintén hazánkhoz kapcsolódik az egyik legundorítóbb marketing-célú spam, amit valaha láttunk, mely e tematika mentén próbálja vásárlásra ösztönözni óvatlan áldozatát.

Buzás Andrea tanulmányában arról ír, hogy az online gyász nem csak segítséget nyújthat, hanem támadási felületet is biztosít. "Egyrészt nem szabad elfelejteni, hogy a közösségi oldalak hirdetésekből élnek, tehát előfordulhat, hogy egy hozzátartozó eltávozásának jelére temetkezési szolgáltatásokat nyújtó cégek, virágboltok hirdetései találnak utat a felületeinkre, de egyre több a virtuális gyászra építkező üzleti célú fejlesztés is. Ennél azonban sokkal nagyobb problémát jelent, ha a haláleset morbid humor tárgyává válik a nyilvánosság előtt. Míg egy temetésen ritkán esik meg, hogy bántó megjegyzésekkel illetik az elhunytat, addig ez az interneten nagyobb eséllyel következik be." - írja a kutatónő. A MyDeathSpace elnevezésű oldal például kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy halott emberek profiljait kösse össze a róluk megjelent gyászjelentéssel. Az oldalon nyilvánosságot kapó halálesetek rendszeresen esnek olyan trollok áldozatává, akik gúnyt űznek mások tragédiájából.

Az üzleti célú fejlesztések bővülése mellett várhatóan érdekes technológiai megoldások is megjelennek a közeljövőben az emberi halhatatlanság megteremtése érdekében. Adam Ostrow, a Mashable főszerkesztője szerint az életünk során a közösségi oldalakon létrehozott archívum segítségével megjósolhatóvá válnak nyelvi megnyilatkozásaink, így a kommunikáció akár a halálunk után is folytatható, reprodukálható. Tény, hogy a robot- vagy hologram-technológia már napjainkban is képes fizikailag képviselni egy halott embert, az még egyelőre a jövő titka, hogy ez az illúzió a gyász megélésének egészséges vagy kóros formáit támogatja-e majd.

Közösségi média és gyászmunka

Kimberly Falconer tanulmányában az online gyász jelenségét vizsgálja, ami szerinte korántsem új keletű, hiszen már majdnem egy évtizede közösségi oldalakon keresztül tudósítunk az életünkről. A Pennsylvania Egyetem klinikai pszichológusa a digitális búcsúztatás szokásában semmi meglepőt nem talál az internetezők lélekszámának növekedésének és a felhasználók törvényszerű öregedésének fényében. A kutatók fáziskéséssel ugyan, de az elmúlt időszakban elkezdték találgatni, hogy miképp járulhatnak hozzá ezek az eszközök a veszteségérzés feldolgozásához, s arra a következtetésre jutottak, hogy az online gyászolás nagymértékben könnyíti a történtek elfogadását, a fájdalom kezelését és az élet újjászervezését. Tekintve, hogy a közösségi oldalak gyors kommunikációra és társas interakcióra épülnek, így alkalmasak lehetnek növelni az alany biztonságérzetét, s nyitottságát az új kötelékek kialakítására.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kizárólagos támaszként egyedül a Facebookot vagy Twittert használni egészséges magatartás volna: nemcsak sok embert zavarhat, ha minden egyes belépéskor folyamatosan szembesülnie kell a veszteséggel, de a virtuális együttlét el is idegeníthet a valóság problémáktól. Jim Hamilton, az Alabama Egyetem pszichológus docense szerint van egy olyan 3-6 hónapos határvonal, amin átlépve már káros magatartásformák tapasztalhatóak, például az elhunyt virtuális avatárjával folytatott párbeszéd. Egy dologban azonban mindenki egyetért: mivel igen egyéni és összetett folyamatról van szó, valójában nehéz pontosan azonosítani mi tekinthető a virtuális gyász már káros fokának. Alaposan ismerni kell az adott személy lelkivilágát, az őt ért veszteséget, de a kutatók nem győzik hangsúlyozni a közösségi mellett a személyközi terápia fontosságát és a környezet felelősségét is!

Ön szokott közösségi oldalakon gyászolni? Rendelkezett már digitális hagyatékáról? Kommentben várjuk a véleményeket!

/Forrás: Médiakutató, The Tampa Tribune, Discovery News, The Crimson White, TED/