Első alkalommal készítettek átfogó felmérést a magyar médiaképzésekről, amelynek eredményeit a kutatásban maga is résztvevő Weyer Balázs ismertette a Telekom székházában rendezett szerdai eseményen. A legfontosabb tanulságok többek között, hogy az egyetemek nagyon különböző képzési felfogással oktatnak, hogy eltérőek metódusok, elavult a szakirodalom és a tananyag, valamint, hogy az ezen képzéseket oktató tanári kar a legkülönfélébb társtudományokból szerezte a fokozatát. Az ismertető utáni kerekasztalbeszélgetésen arra keresték a válszt a tanulmány alapján, hogy vajon válságban van-e a hazai médiaképzés.

A hazai kommunikáció- és médiatudomány-oktatásról általánosságban nagyon lesújtó a közvélekedés. Mi a blogunkkal és a rendezvényeinkkel is azon vagyunk, hogy bemutassuk ezen képzés és tudományterület létjogosultságát és fontosságát. Nap mint nap szembesülünk azzal, hogy mennyi helyen, cégnél, rendezvénynél jellemző a jó kommunikációs szakember hiánya. 

A képzés sokszínűsége

A kétezres évek közepe táján volt a kommunikációs szakok felfutásának időszaka, ilyenkor rendre az első öt hely valamelyikén szerepelt a felsőoktatásba jelentkezők számát tekintve. A médiapiacon is végigsöprő pénzügyi válság, majd később a kormányzati nyomás hatására ez a szám néhány év alatt háromezer körüliről majdnem 400-ra csökkent.

A médiaoktatás rendkívül sajátos bármilyen más felsőfokú képzéssel összehasonlítva abból a szempontból, hogy egy annyira széles tartományt ölel fel, amelyet nagyon nehéz egyben tartani, és terelni valamilyen irányba. Nagyon sok esetben sem a különböző intézmények nem tudják, hogy pontosan mivé is szeretnék képezni a diákokat, sem maguk a diákok, hogy pontosan mivé is szeretnének válni. Az újságírás, az üzleti kommunikáció, a PR szakember, az elektronikus médiumok szakértője mind olyan részterülete a képzésnek, amelyek egymástól rendkívüli mértékben különböznek, mégis mindegyiknek a médiaoktatás kell, hogy teret adjon. Ahogyan a tanulmány is rámutat, elég furcsány néz ki az az órarend, ahol egy rendezvényszervezésről szóló órát egy diskurzuselemzés követ.

Lekövetni a változásokat

A másik – a tanulmányban is kiemelt – nagyon fontos probléma, hogy a terület a technológiai fejlődés hatására évről-évre óriási változásokon megy keresztül, amelyeket az egyetemek nehézkes bürokratikus rendszere és gyakran az oktatói gárda sem tud a megfelelő ütemben lekövetni. Szinte minden évben szükséges lenne a tantárgyak irodalomjegyzékének, tanmenetének újragondolására, vagy akár új tárgyak bevezetésére is a régiek helyett, amelyek az akkreditációs folyamatok nehézsége – és persze a felsőoktatás egészére jellemző általános forráshiány – miatt lehetetlen feladatok elé állítják a felsőoktatási intézményeket. Hammer Ferenc különösen elszomorító saját “kutatása” alapján az ELTE könyvtárában például mindössze három olyan médiatudománnyal kapcsolatot kötetet talál amelyet az elmúlt öt évben adtak ki.

A tanulmányban kiemelt szerepet kapott az egyes intézmények oktatói gárdájának elemzése is. Mivel Magyarországon nem túl régóta lehet kimondottam médiatudományokból doktori fokozatot szerezni, ezért ezen szakok oktatói szinte minden esetben a különböző társtudományok felől érkeznek. Ezzel alapvetően nem is lenne akkora baj – sok esetben ez külföldön is így működik – de gyakran azt tapasztalták, hogy az egyes intézményekben a tanári kar hozzáértéséhez igazodva alakították ki a szak óráit. Ezért lehetséges, hogy egyes kommunikáció szakok óráit összehasonlítva elvétve találunk csak ugyanolyan nevű órákat, ami valóban kissé amatőrnek tűnhet, ha például egy mérnök, vagy egy orvos szemével vizsgáljuk.

Hosszú évek óta fennálló dilemma az is, hogy ezek a képzések milyen arányban tartalmazzanak elméleti és gyakorlati órákat, oktatásokat. Az viszont mindenképpen egy egységes igény volna, hogy elkezdjenek az intézmények egymással, és a különböző szerkesztőségekkel, gyakorlati helyekkel is intenzívebben kommunikálni és létrehozni azokat az olajozottan működő csatornákat, amelyeken keresztül releváns gyakorlati tapasztalatot szerezhetnek a hallgatók.

Egyén felelőssége

Rengeteg sebből vérzik tehát a haza médiaképzés, de mégsem lehet azt mondani, hogy felesleges lenne, azt meg végképp nem, hogy ne kerülnének ki évről évre nagyon tehetséges, jól felkészült szakemberek. A bejegyzés szerzője – aki maga is médiaszakot végzett – a legnagyobb veszélyt pont abban a bizonytalanságban látja, ahogy a hallgatók és gyakran az intézmények is vannak az énképükkel, jövőképükkel kapcsolatban. Ez egy olyan szakma, amely óriási szabadságot ad bizonyos szempontból: rengetegen megtalálhatják benne számításukat akár szóvivők, akár PR-osok, akár újságírók szeretnének lenni, és az esetek nagy részében tudnak is maguknak mentort találni ehhez a képzési helyükön. Viszont ez a fajta szabadság – mint általában – azzal a felelősséggel is jár, hogy bizony a hallgatóknak maguknak kell kitaposniuk az ösvényt, amerre menni szeretnének. Mert aki eldöntötte, hogy orvos,vagy ügyvéd lesz, annak útját, ha úgy tetszik végigköveti az egyetem, hiszen rengetegen lettek már előttük kardiológusok vagy cégjogászok. (Ezzel semmi esetre sem mondom azt, hogy könnyebb a dolguk, csupán a különbségekre próbálok rávilágítani.)

A médiaképzéssel kapcsolatban viszont meg kell érteni, hogy annyira dinamikusan és gyorsuló ütemben változik az a technológiai és munkaerőpiaci környezet, ahová a hallgatók kikerülnek, hogy nagyon nehéz megtalálni benne a fogodzót az egyetemnek – de persze a hallgatónak is. Ezzel nem akarom az egyetemek felelősségét kisebbíteni a kérdésben, viszont úgy érzem, hogy az ezen szakot választóknak tudatában kell lenniük azon felelősségnek, hogy az iskolája kevésbé tudja vezetni az útját a munkaerőpiacig és sokkal nagyobb mértékben múlik a siker az ő nyitottásgán, döntésein, tenni tudásán és akarásán.