Cseke Eszter és S. Takács András riporter-rendező páros forgatott már rettegett diktátorok gyermekeivel, dél-afrikai gettók egykori gengsztereivel, az afganisztáni frontvonalról is tudósítottak, illetve pápuai és etiópiai törzsek életébe is betekintést nyerhettek a magyar nézők a segítségükkel. Dokumentumfilm-sorozatukkal, az On The Spottal rengeteg díjat bezsebeltek már, például Junior Prima díjat, Joseph Pulitzer-emlékdíjat, Prima Primissima díjat, illetve a 2013-as Monte Carlói Televíziós Fesztivál Arany Nimfa-díja is az ő gyűjteményükben landolt. Április 6-án az Európa Pont által szervezett beszélgetésen arról meséltek, hogy mi történik a kulisszák mögött, és hogy tervezik a jövőt másfél évvel közös gyermekük születése után.

Cseke Eszter és S. Takács András, az On The Spot riporterei a számos – meglehetősen rangos – kitüntetés ellenére azt mondják, nem ez az, ami igazán számít. Nyilván nagyon örülnek, ha így is elismerik a munkájukat, de mondjuk Mumbaiban, egy bádogváros közepén nem erre gondolnak, nem ez a motivációjuk. András a beszélgetés során többször is visszatér egy különleges emlékére, melyben megfogalmazódik, miért is csinálják ezt az egészet. Legfrissebb sorozatuk, a „9 hónap alatt a Föld körül” kapcsán rengetegen írtak nekik levelet, miszerint a film felelevenítette bennük a saját várandósságukat, és ezzel álmodtak. A filmben szereplő mexikói lány szülésének bemutatása annyira erős érzéseket váltott ki az egyik nézőből, hogy, azt álmodta, újra kismama volt, és ezután párjával fontolóra vették egy újabb gyermek vállalását – holott korábban erről már lemondtak. Ő ezt tartja óriási elismerésnek, és az ilyen találkozások adnak neki igazi visszacsatolást arról, hogy jó az, amit csinálnak.

Forrás: Budaörsi Infó

Van olyan történet, ami az ölükbe hullik

A dokumentumfilmes páros rendre különleges történekkel rukkol elő a világ különböző tájáról. A tematikán nem csak ketten dolgoznak, hanem 4-5 fős stáb áll mögöttük, és egy-egy koncepció a közös ötletelések által születik meg. Mindenki olvas, érdeklődik, nyitott szemmel jár a világban, és ez formálja a terveket. Ha bármelyikük belefut egy izgalmas cikkbe, amiben látja a potenciált, annak akkor a stáb utánajár, van-e realitása annak, hogy ebből film készüljön.

Eszter a flow élményt keresi az összes küldetésben: „Mérgelődünk, amikor ez nem történik meg, de ez így van rendjén, hiszen nem történhet minden nap egy csoda”. Az ő szemében riporterként az a fontos, hogy minden egyes alkalommal őszinte lelkesedéssel, érdeklődéssel tudjanak nekivágni az útnak. Nélkülözhetetlen, hogy az egész forgatásnak legyen egy ritmusa, hogy ott tudjanak lenni agyban is, csak az adott történetre tudjanak koncentrálni, és csillogó szemmel tudjanak belenézni a riportalanyok tekintetébe. Ha ez nem lenne meg minden esetben, akkor nem is lehetnének sikeresek, nem születnének jó filmek, hiszen Eszter szerint ez teremti meg a mérhetetlen bizalmat ahhoz, hogy az alanyok beengedjék őket a saját intim szférájukba, megosszák velük az életüket. Ez nem alakulhatna ki, ha a kérdezettek úgy éreznék, ők fejben valahol máshol járnak.

Csak törzsekkel ne!

Azon kívül, hogy maláriatablettákat kell szedni – amitől az embernek gyakran vannak hallucinációi, illetve állandó hasfájással jár -, hogy pitont sütnek vacsorára, és néha-néha egy sámán átkot vagy áldást szór rájuk, semmi gond nincs az eldugott helyeken élő népcsoportokkal. András – ha egy mód van rá – elkerülné az ilyen területeket a jövőben, de Eszter rögtön hozzáteszi: „De Andris, most panaszkodunk, ugye tudod?” A viccet félretéve, azt mondják, Mexikó az a hely, ahol leginkább otthon tudták érezni magukat – a kultúra, a mentalitás, a gyönyörű épületek elnyerték tetszésüket, és mindent összevetve nagyon élhető országnak gondolják. Mindezek mellett, ha egyszer úgy alakulna az életük, hogy el kéne hagyniuk Európát, sorra esnek ki a célpontok.

A látottak és tapasztaltak alapján azt mondják, hajlamosak vagyunk azt hinni, ezek a boldog békeidők, amiket élünk. Hogy melyik volt az a hely, ami mély nyomot hagyott bennük? Eszternek Dharavi, a Gettómilliomos című film által híressé vált indiai település áll első helyen. Az erős közösségi érzést emeli ki, és az ott élő emberek hihetetlen erejét, hogy miként képesek az apró, nagyjából 10 négyzetméteres lakásokból otthon teremteni, azokat tisztán tartani, a mérhetetlen szegénység ellenére, egymás hegyén-hátán békében élni. És nem mellékesen egy rendkívül lényeges feladatot is ellátnak: a világ összes szemetét feldolgozzák, így a környezet fenntartásában is fontos szerepet vállalnak.

Hogyan tovább?

Most, hogy Eszterék „csapata” új taggal bővült, hiszen másfél évvel ezelőtt megszületett kisfiuk, Mózes, felmerül a kérdés, hogy meddig tartható fenn ez az ingázó életmód. Gyermekük születése után fél évre felhagytak az utazással, hiszen mindannyiuknak nyugalomra volt szükségük, majd folytatták munkát, és a gyerekkel együtt mentek mindenhová. Úgy látják, hogy a baba utazás közben kiegyensúlyozottabb, jobban alszik.  Csak a forgatás idejére kell elválniuk egymástól, de alkalmanként Eszter vagy András is vele tud maradni, ilyenkor felváltva dolgoznak. Eszter kiemeli a Ferenc pápával való találkozásukat, ahol Mózes jelenléte még oldotta is a hangulatot. Andrásék szerint ameddig iskolás lesz, mindenképpen megoldható az utazgatás, azután pedig meglátják, hogyan alakul az élet – de addig azért még van néhány évük.

Egy könyv készítése is tervben van, melyben elmesélik a rengeteg történetet, aminek részesei lehettek, ám megfogadták Nádas Péter író tanácsát, aki azt javasolta nekik, hogy ebbe majd csak 10 év múlva vágjanak bele. Akkor már megfelelő tudással, kellő tapasztalattal fognak rendelkezni, hogy hitelesen átadják élményeiket. A következő évad, ami ősszel fog a képernyőre kerülni, annyit talán el lehet árulni, hogy Indiában játszódik, és az 1947-es év ottani történéseit, traumáit dolgozzák fel benne – tőlük megszokott módon – exkluzív jelenetekkel, nem mindennapi élettörténetek megvilágításával, egyedi interjúkkal.