A digitális jó és rossz születése nem szokványos szakirodalom, sem az üzenetét, sem a létrejöttének körülményeit, sem a dizájnt tekintve. A szerző, miután a BME doktori iskolájában kutatott, majd a Kreatívnak és a Kreatív Online-nak írt cikkeket, 2012 őszén a New York-i Columbia Egyetemen fogalmazta meg júniusban megjelent könyvének alapkérdéseit. Tófalvy Tamás exújságíró, antropológus és médiaszakember hiánypótló könyve választ ad olyan kérdésekre, hogy milyen töréspontokat hozott az internet megjelenése az újságírásban: például, hogy a blogger újságírónak számít-e, illetve, kikerülhet-e bárki győztesként a bulvár és a szeriőz állandó harcából?
Ahogy a bevezetőből kiderül, a 21. századi újságírás és média trendjeinek domináns értelmezései szinte kizárólagosan a technológiai determinizmus szemléletében fogalmazódnak meg. Az irányzat szerint, amellyel többek között Marshall McLuhan foglalkozott, a digitális technológia megzavarja, megöli, vagy éppen forradalmasítja a médiát, illetve a médiumok időről időre alapvetően átformálják az emberi kultúrát: "a könyv a szem kiterjesztése… a ruha az emberi bőr kiterjesztése... az elektromos áramkör a központi idegrendszer kiterjesztése". Ez a könyv egy alternatív értelmezést kínál, amelyben a technológia és a kultúra kölcsönösen hatással vannak egymásra, egymást feltételezik – így a technológiák hatását alapvetően meghatározza az azoknak tulajdonított jelentés és érték.
Forrás: walkalongthenarrowpath.wordpress.com
Bloggerek, twitterezők és újságírók
Schmitt Pál plágiumügyének kirobbantását követően lemondott köztársasági elnöki pozíciójáról; 2012 áprilisában így fogalmazott Országgyűlési beszédében: „…egy internetes portál névtelen bloggere azzal vádolt, hogy túl sokat idéztem mások műveiből”. Az írás egyébként a HVG online felületén jelent meg. Sir Brian Leveson író, szintén 2012-ben a bloggereket és twitterezőket a kocsmai pletyka elektronikus verziójának nevezte.
A tisztán technológiai alapon elkülöníthetőnek tűnő bloggerek és újságírók közötti konfliktus a szakmai hagyomány felől tekintve az úgynevezett „civil” és a „professzionális” média konfliktusa. Civil újságírók és amatőr tartalom-előállítók már az internet megjelenése előtt, lényegében minden korszakban léteztek. „Lelkes lokálpatrióták, akik fogorvosként vagy mérnökként megörökítették szülőfalujuk történetét, vagy azok, akik évtizedekig írták, szerkesztették és dobták be a postaládákba a saját maguk által összeállított helyi lapot (…), akik kisebb frekvencián sugározták házi készítésű műsoraikat.”
Azonban ezek a civil tartalmak csak rétegközönségeket értek el, míg a digitális világban az amatőr tartalmak jóval nagyobb közönség számára, ingyenesen váltak elérhetővé, így a professzionális médiaszereplők számára fokozatosan relevánssá vált, hogy képesek legyenek legitimálni magukat az online civil médiával szemben. Így vált kevert demarkációs harccá a civil és professzionális tartalom-előállítás, az újságírók és nem-újságírók közti határharc.
Mi az az újságírás és kik azok az újságírók?
Nem mindegy, hogy kinek jár a források titokban tartásának joga, illetve, hogy kit tartunk a demokratikus közbeszéd közvetítőjének, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy kit tartunk újságírónak. A kérdés megválaszolását nehezíti, hogy nagyon sok érintettnek és érdekeltnek megvan a véleménye arról, hogy mi az újságírás, ezek a vélemények pedig folyamatosan ütköznek egymással. Magyarországon a rendszerváltás után is hatályban lévő 1986-os Sajtótörvény határozta meg először, ki tekinthető újságírónak: „a sajtónál hivatásszerűen tájékoztatási tevékenységet végző személy”.
A luxemburgi véleménynyilvánítás szabadságáról szóló törvény a „professzionális” módon tevékenykedő tartalom-előállítót tartja újságírónak, a francia sajtótörvény és az osztrák médiatörvény szintén a médiavállalkozások alkalmazottairól beszél. Tófalvy szerint pedig az újságírás, azaz a médiavállalatok által fenntartott szerkesztőség tartalmi ága a hivatásközpontú felfogás szerint épül fel: a kooperáció és a közös értékek mellett való elköteleződés a domináns.
Szakmai értékek és alapelvek
Ha találnánk egy számunkra kielégítő választ a kérdésre, hogy ki is az újságíró valójában, még mindig nem lehetnénk biztosak abban, hogy ki a jó és a rossz újságíró, ezen demarkációs harcok nagy része pedig értékalapú. A szakma rutinjában és legitimációs tevékenységében az újságírói értékek adják a fő vonatkozási pontot. Ezeket az értékeket oktatják az egyetemi képzéseken és ezeket az értékeket felügyelik olyan szervezetek, mint például az ENSZ, az EB, vagy a Freedom House.
Az újságírás angolszász fősodrában a legtöbbször az alaposság és az objektivitás fogalma merül fel, valamint a kiegyensúlyozottság és a tények és vélemények világos elkülönítése. Ezek a „kemény” normatív alapelvek alkotják az „újságírói etika” alapjait. Az újságírói etika mellett azonban a szakmai készségek és értékek, azaz az újságírói szakértelem is meghatározó szempont (ezek a „puha értékek”). Ezen készségek nagy részét íratlan szabályok határozzák meg, ilyenek például az interjúalanyok szóra bírásának készsége, az események fontosságának felismerése, a műfajok alapos ismerete.
Az angolszász felfogás egyébként a diktatórikus berendezkedésű országokban egyáltalán nem mérvadó, hiszen ott az újságírás ideológiája az uralkodó politikai ideológia céljai alá van rendelve. Egy harmadik hagyomány szerint az újságírás színvonalának megítélésében a nyelvi megformáltság, az irodalmiság a meghatározó. Belső törésvonalak is megfigyelhetők a szeriőz és a bulvár, illetve a közszolgálati és a kereskedelmi újságírás között, a domináns értékek mentén. Tehát lényegében nem egy, hanem több újságírásról beszélhetünk: a dinamika része az újságírás mindennapjainak.
Újságírás a digitális korban
Az újságírásban elkerülhetetlenül összekapcsolódnak a szakmával és a technológiával kapcsolatos értékítéletek. Tófalvy tézise az, hogy az újságírás kultúrája és értékei legalább olyan mértékben meghatározzák a technológia lehetőségeit, mint amennyire a technológia az újságírás kultúráját. A újságírók és nem-újságírók közötti határokról szóló viták a 20. században, illetve az ezredfordulón platformtól függetlenül zajlottak, nem az számított, hogy újságírásról, rádiózásról, esetleg a tévézésről van szó.
Azonban a legújabbként megjelenő technológiai platform, az internet társadalmi státuszáról és értékéről szóló vita fellángolásával és a szakma mindennapjaiba való belépésével eljött az ideje annak, hogy a médiaplatformok és a szakma értékei körül zajló harcok összekapcsolódhassanak, és megformálódhassanak például a tradicionális médiaplatformokon dolgozó „igazi” újságírók és az interneten dolgozó amatőr bloggerek sztereotípiájának konfliktusai.
Tófalvy Tamás könyve tehát lényegében egy "digitális korról - haladóknak": az előbb említett témákon túl összehasonlítja az offline és online szerkesztőségeket, ír a Wikileaksről, a régi és az új média együttműködéséről, aktivistákról, watchdogokról, whistleblowerekről, és még sok egyébről, ami minden médiában dolgozó számára fontos lehet, illetve azok számára, akik történeti kontextusában érteni szeretnék a média és az újságírás 21. századi alakulásának fejleményeit. "Tömény" és nehéz olvasmány, azonban az értéke vitathatatlan: évtizeden át tartó csatározás után a könyvnek hála a bloggerek tisztába jöhetnek a legitimitásukkal, az újságírók pedig elkezdhetnek kevésbé félni attól, hogy elveszik a sajátjuk.
