Kinézve az európai jólét falai mögül, a plázák csillogó márványán, a divatvilág értelmetlen rongyrázásán és a gyorséttermek menükínálatán túl, feltárul előttünk a Földnek egy olyan része, ahol az alapvető emberi jogok nap mint nap sérülnek. Az Amnesty International legújabb reklámkampánya egyedülálló módon hívja fel erre a figyelmet: Zürich városából ajtót nyit az éhezés, öngyilkosság és fegyveres összecsapások világába.

Októberben kétszáz speciális plakát sokkolta Svájc legnagyobb városának járókelőit: a környezetükbe tökéletesen illeszkedő háttérrel megjelenített jelenetek éles kontrasztot képeznek a kiemelkedő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi központnak számító metropolisz és Kína, Szudán vagy éppen Irak farkastörvényei között.

A szuggesztív vizuális anyaggal dolgozó hirdetéseken az „It's not happening here. But it's happening now” felirat olvasható, azaz: nem itt, de most történik.

Ha a mellbevágó üzenet nem volna elég, a témák valóban azt az érzést keltik a lakosságban, mintha első sorból lennének kénytelenek asszisztálni a világ különböző, emberlakta területein végbemenő erőszakhoz.

Az embertelenségektől mindössze egy üveglap választja a szemlélőket, olyan hatást keltve, mintha a brutális kínzások, kivégzések, politikai és lelkiismereti foglyok bebörtönzése ott helyben történne.

Az Amnesty Interational 1961-től dolgozik egy olyan világért, ahol minden egyes emberre vonatkoznak az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában leírt pontok és a nemzetközi jogi megállapodások.

E cél érdekében a szervezet kutatásokat végez és akciókat bonyolít le, s segítségükkel igyekszik megakadályozni a fizikai és szellemi integritáshoz, a lelkiismeret és szólás szabadságához, valamint a diszkrimináció-mentes élethez való jogok súlyos megsértését.

Kommunikációs termékeik rendre közelebb állnak a művészethez, mint a propagandához.

Blogunk üdvözli az Amnesty International harmadik világban végzett munkáját és támogatja az emberi jogok megsértése ellen folytatott kampányokat!

Egy vicces kép, egy véletlen nyelvbotlás, egy emblematikus mozdulat, egy emlékezetes produkció, egy kreatív ötlet vagy akár egy groteszk szituáció is világhírnévre tehet szert az internetnek köszönhetően. A közösségi média ontja magából a felhasználók által generált tartalmakat, így gyakorlatilag bármi, bármikor mémmé válhat, ha kollektíven érdekesnek találják a koncepciót. Ironikus önreflexió is ez egyben: az internet tulajdonképpen nem más, mint egy néhol fárasztó, de leginkább informatív és szórakoztató szemétdomb.

Hall of Meme

A napokban egyre több ismerősöm cserélte le a profilképét zsiráfra. Az új őrület alapját még egy 2010-es felhívás adta, amelynek hatására százezrek cserélték le avatárjukat kedvenc mesehősük képére. A most beindított, mémként terjedő üzenet kicsit más, ugyanis feladványt is tartalmaz: aki jól válaszol egy adott kérdésre – a szöveget kiírónak, privát üzenetben –, az megtarthatja profilképét, míg aki rosszul, annak egy zsiráfos képre kell cserélnie három napra.

Virtuális lavina

Az embertől emberig divatszerűen terjedő kontent Richard Dawkins 1976-ban publikált, Önző gén című könyvéig vezethető vissza, és eredetileg utánzást jelentett. Az ismert evolúciókutató miközben kiterjesztette a törzsfejlődés tudományos leírását az emberi gondolkodásra, megteremtette a memetika napjainkban is alakuló tudományágát. Dawkins elmélete szerint a tudat az agyban található, folyamatosan cserélődő mémek sokasága, melyek kulturális információs egységekként értelmezhetőek, amik folyamatosan igyekeznek reprodukálni és továbbörökíteni magukat a gének mintájára. Bár az elméletet azóta is rengetegen vitatják, hatása a kommunikációs technológiák fejlődésével virtuális lavinát indított el.

Facebookon az ismertségbe

Ha végigtekintünk a mémek evolúcióján, jól látszik, hogy a vírusszerű terjedés nem feltétlen tesz jót a műfaj kreativitáson, és humoron nyugvó alapjainak. Egyre nő az amatőr próbálkozások száma: míg a 2000-es évek elején aránylag kevés hiperhivatkozás vagy digitális fájl működött mémként, ma már a Flickrnek, YouTube-nak vagy Facebooknak köszönhetően futószalagon gyártják az unatkozó geekek a fárasztóbbnál fárasztóbb tartalmakat.

Kezdetben a társadalmi problémákra adott karikaturista válaszreakciók, intelligens üzeneteket jellemezték a netes mémeket, napjainkban azonban sok az ötlettelen, redundáns tartalom. Bár a kivitelezés minősége határozottan javul, sok videónak az égvilágon semmi értelme nincs, és pont ennek köszönheti a sikerét: remek mulatság az ismerőseinkkel megosztani, és figyelni, ahogy nem értik, mi a pláne egy-egy tartalomban.

Véletlen hírnév

A netes mém lényege a kapcsolatépítés és véleményütköztetés.  A felhasználási lehetőségek köre gyakorlatilag végtelen: éppen úgy állhat egy vicces szólásból, mint egy módosított képből, egy videoklipből vagy animációból, de akár egy meglepő hírből is. Legfőbb tulajdonsága, hogy folyamatosan változik: a rá irányuló kommentár rendre aktualizálja a tartalmat és újraírja az üzenetet. A legsikeresebb mémek a városi legendák, az alaptalan önpromóciók, multinacionális marketing-kampányok, emlékezetes hoaxok és perszonalizált cselekvések sorából kerülnek ki, hogy bizonyítsák: az online underground mára a népművészet új műfajává nőtte ki magát! A Grumpy cat, a Balatonba borult Hummer, Tibi Atya, Gordon Ramsay, a Harlem Shake, Szalacsi Sándor, a Hitler életét feldolgozó Bukás és még számos példa mutatja: az önmagunk szórakoztatására gyártott ingyenes tartalom hihetetlenül addiktív, s népszerűségét íratlan szabályok határozzák meg.

Kreativitás mindenek felett

Egy-egy lélegzetelállító vagy éppen kínos produkció, a hollywoodi celebek bugyuta húzásai, néhány fülbemászó dallam, de a politika is villámgyors eszközzé válhat a világ történéseire reagálni vágyó fotelforradalmár kezében. Az online mém az új pesti vicc: az eredeti forrás ritkán érdekel bárkit is, ha a kreativitás kellő mennyiségű szabadidővel és inspiráló környezettel találkozik egy adott szubkultúrában. Tizenöt éve még a Rádiókabaréban, Hofi Géza jelenetein vagy az Uborkán röhögtünk, ma pedig elég csak felugrani valamelyik memegeneratorra, és megszerkeszteni egy vicces variációt a napi aktuális témára.

A múlt héten végleg bezárt a világ egyik legrégebbi és legnagyobb torrentkeresője. A legnagyobb amerikai filmstúdiókat tömörítő MPAA-val folytatott, hosszú évekig tartó jogi csatának végül peren kívül megegyezéssel lett vége egy történetnek. A szerzői jogról, illetve szellemi tulajdonról zajló évtizedes vita végére ezzel messze nem került pont, a döntés csupán arra volt jó, hogy tovább ringassa a jogkezelőket és a művészeket abban a tévhitben, hogy az internet korában az alkotásokért a korábbi évtizedekben megszokott módon kaphatnak pénzt.

Az Isohunt egy (volt) a sok torrentkereső közül. Semmi mást nem csinált, mint lehetővé tette a felhasználóknak, hogy keressenek az aktív torrentek között, tekintet nélkül annak tartalmára. Így – mint sok más hasonló oldalon – sok jogvédett, és sok szabadon terjeszthető tartalom is volt a találatok között. Az MPAA mérései szerint az Isohuntnak 44,2 millió felhasználója és 13,7 millió aktív torrentje volt. A peren kívüli megállapodás során Gary Fung cégét végül 110 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezték. Ez olyan szempontból jelképes összeg, hogy az Isohunt valószínűleg a fennállása során összesen nem termelt ennyi pénzt, a jelenlegi számítások szerint 2-4 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. Ezt a pénzt tehát a soha nem fogja megkapni az MPAA. (Halkan érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy ha meg is kapják, ebből vajon mennyi kerülne az alkotókhoz és mi alapján osztanák el azt?) Ez az összeg tehát leginkább talán elrettenteni próbál, más jelentősége nincs.

Az MPAA egyébként eredetileg 600 millió dollár körüli összeget követelt: arról sajnos még mindig nem sikerült leszoknia sem nekik, sem a legtöbb jogvédő szervezetnek, hogy az “egy letöltés = egy vásárlás elmaradása”, pedig ez a képlet totálisan téves: attól még, hogy valamit letölt egy felhasználó, egyáltalán nem biztos, hogy azért pénzt is adna. A felhasználók kezébe került egy olyan lehetőség, amely például a fizikai termékek között egyáltalán nem számít újdonságnak, ez pedig a vásárlás előtt kipróbálás lehetősége, hiszen a mozijeggyel alapvetően zsákbamacskát vásárolunk. Ezen kívül azt is több kutatás kimutatta már, hogy gyakran a legtöbbet letöltött alkotások azok, amelyeket semmilyen más (legális) úton nem tudnak a felhasználók beszerezni.

Emiatt különösen népszerűek a fájlcserélő hálózatokon a jellemzően amerikai filmsorozatok, hiszen a Magyarországhoz hasonló szerencsétlenebb vidékekre ezek gyakran hónapokkal, évekkel később jutnak el legális úton. Az internet egy olyan disztribúciós forradalmat hozott, amely a korábbi csatornákat egycsapásra viccesen idejétmúlttá tette. A technológiai környezet megváltozására pedig sikerült úgy reagálniuk a jogalkotóknak – természetesen az óriási pénzeket mozgató médiavállalatok lobbitevékenységének hathatós közbenjárására –, hogy egyre szigorúbb és szigorúbb szabályozást vezettek be, így ma gyakorlatilag ott tartunk, hogy mindenki jogot sért de ez nagyjából senkit sem érdekel, és ezzel együtt betartatni is képtelenség. Larry Lessig szavaival élve, a jog szembemegy a józan ésszel.

Hiába nyernek

Az amerikai mozgóképszövetség büszkén hirdeti győzelmét a gonosz kalózok felett, és a Napster, a Grokster, a Kazaa, illetve a Limewire után ismét egy nagy halat sikerült térdre kényszeríteniük. Nem érdemes elmenni viszont amellett a tény mellett, hogy az említett fájlcserélők betiltása konkrétan semmilyen hosszútávon érezhető hatással nem volt az interneten terjedő jogvédett tartalmak mennyiségére.

A Pirate Bay például a sorozatos perek ellenére továbbra is működik, és ott van még több tucat hozzá hasonló nyitott torrent oldal, nem is beszélve a zártkörű közösségként működő alternatív oldalak százairól, mindenfelé az internet rejtett és kevésbé rejtett zugaiban. Amíg a különböző oldalak bezárása, betiltása nem volt hatással a felhasználók fájlcserélési kedvére, addig például Kanadában egy értelmes, átgondolt, jó szolgáltatás úgy tűnik, képes csökkenteni a BitTorrent forgalmát.

Meanwhile in Hungary

Mindeközben ma Magyarországon azon megy a szájkarate a kormány – pontosabban L. Simon László – illetve a művészek egy csoportja között, hogy az üreshordozó-díjak 25 százalékát jogosan nyúlja-e le a kormány és osztja el újra a kénye kedve szerint. A vitába természetesen teljes mellszélességgel beleállt az Artisjus és, de azt sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik fél a képmutatóbb.

Amikor például az Artisjus azt mondja, hogy a szoftvergyártóknak azért nem jár az üreshordozó-díjból, mert annak másolása magáncélra is tilos, következésképp őket persze nem is éri kár, nos ekkor semmiben sem különböznek a legrosszabb politikustól érvelés módszereitől. Mert ahelyett, hogy elismernék a szabályozás nevetségességét, és esetleg próbálnának valamiféle progresszív, előremutató reformjavaslatot tenni, foggal-körömmel ragaszkodnak annak legitimálásához.

Külön szomorú mellékvágánya az ügynek, ahogy a Magyar Narancs újságírója kikelt az ellen, hogy a nyomtatott magazinban megjelent cikket be merték szkennelni, és közzé merték tenni még azelőtt, hogy ők úgy gondolták volna, hogy nagy kegyesen online is elérhetővé teszik. Az online archívumba való feltöltés késleltetése, esetleg annak fizetőssé tétele csupán egy szenvedő formátum kínos, végső haláltusája. Persze amiatt senkit sem hibáztathatunk, hogy a túlélésért küzd, azonban ennek nem biztos, hogy a széllel szemben vizelés a leghatékonyabb módja.

The future is near

Láthatunk számtalan példát arra, hogy a zenészek meg tudnak élni a közönségükből aktív koncertezéssel, crowdsourcingból, merchandisingból. Sok online lap működik sikeresen, és tartja fenn magát még szerény magyar hirdetési piacon is, sőt nagyszerű oknyomozó cikkeket olvashatunk pusztán adományokból fenntartott laptól, amelynek ezúton is a támogatására biztatunk mindenkit. Azt sem látjuk, hogy különösebb visszaesés lett volna tapasztalható a filmiparban, sőt, és Tom Hanks sem szorul még kéregetésre.

Sőt az egyre professzionálisabb technológiák egyre olcsóbbá válnak, így egyre több kezdő fiatal előtt nyílik meg az út, hogy az új eszközök és az internet segítségével megmutassa tehetségét a világnak. Ahogy eddig, úgy ezután is fognak az emberek kultúrára, szórakozásra, művészi alkotásokra költeni, sőt úgy tűnik évről évre egyre többet. Hogy nem azokra a formátumokra, és azokra a művészekre és pláne nem azon médiakonglomerátumok szivárványos papírba csomagolt belülről romlott termékeire, amelyek a korábbi évtizedekben sikeresek lehettek, nos ideje végre elkezdeni hozzászokni.

A médiának is köszönhető, hogy egyesek őrültekkel és bűnözőkkel azonosítják a mentális zavarban szenvedőket, ám ezek csak általánosítások, téves hiedelmek. Néhány újabb sorozat − például Obama kedvence, a Homeland − főszerepbe állította a pszichológiai zavarokat. Ezeknek a műsoroknak azonban még mindig a szórakoztatás a fő céljuk, így a mentális betegségek ábrázolása kétélű kard. A Homelanddel meg vannak elégedve a pszichológusok, és szorgalmazzák a hasonló produkciók készítését.

Mítoszok a médiában

Bár napjainkban egyre jellemzőbb a valósághű ábrázolás, rengeteg mítoszt teremtett már a média a mentális zavarokkal kapcsolatban. A legdurvább példák a pszichopata gyilkosos horrorfilmek a nyolcvanas évekből. Ilyen például az 1978-as Halloween - A rémület éjszakája, amiben Michael Meyers megszökik egy elmegyógyintézetből, majd tinédzsereket gyilkol a szülővárosában.

A médiában gyakran erőszakosnak vagy komikusnak mutatják a mentális betegségekben szenvedőket: az alkoholistákat, a drogfüggőket, a depressziósokat és a skizofréneket.

Több hibás elképzelés él az emberek fejében ezekkel a zavarokkal kapcsolatban: például, hogy kialakulásuk teljesen váratlan, előzmények nélküli, mindig erőszakos viselkedéssel járnak, de sokan azt is hiszik, hogy ebből nem lehet meggyógyulni. Pedig valójában a betegek többnyire hétköznapi emberek, akik munkába járnak, és élik az életüket. A médiából özönlő mítoszok téves elképzeléseket terjesztenek, ezzel növelik a betegek társadalmi elszigeteltségét.

Főszerepben a mániás depresszió

A mániás depresszió hosszú évekig tabu volt, ám Obama elnök egyik kedvenc tévésorozatában, a Homelandben a cselekmény középpontjába került. Carrie Mathison CIA-ügynök a 9/11 okozta traumában megszállottan próbálja hazáját védeni a terroristáktól. Bár Carrie általában jó nyomon jár, nem úgy jelenik meg a sorozatban, mint egy különleges képességekkel megáldott nyomozó: bipoláris zavartól szenved, ezért gyanúsítgatásai sokszor inkább egy paranoiás ember irracionális agyszüleményeinek tűnnek.

A bipoláris zavarra vagy mániás depresszióra a szélsőséges hangulatingadozás jellemző: két élesen elkülönülő állapot, a depresszió, és az indokolatlan hangulati emelkedettség váltja egymást. A bipoláris zavar kialakulásának okai a mai napig nem tisztázottak. 18 év felett a lakosság több mint egy százalékát érinti  az Egyesült Államokban és Magyarországon is. A betegek megfelelőn beállított gyógyszeres kezelés mellett teljes értékű életet élhetnek.

Carrie az egyetlen, aki gyanakodni kezd, hogy a terroristák fogságából nyolc év után kiszabadított tengerészgyalogos, akit hazatérése után nemzeti hősként tartanak számon, valójában az al-Káida szolgálatába állt terrorista. A mániás depressziós főhős gyakran túlzásokba esik a nyomozás alatt, és figyelmen kívül hagyja a protokollt. Sokszor ő maga sem tudja, hogy tisztán lát, vagy saját megszállottságának az áldozata. A hősnő pszichés állapota végig fontos bázisa az eseményeknek, fő feszültségforrás, és váratlan fordulatok elindítója a történetben.

A Homeland egyik korábbi írója, Meredith Stiehm populáris és szakmai irodalmat olvasott a betegségről, mivel tudta, hogy ez egy fontos szál a történetben. „Nagy felelősséget éreztem, különösen annak az epizódnak a megírásánál, amiben Carrie mániás szakaszba lép. Mélyen beleástam magam a témába, mert érdekel a dolog, és most már elég sokat is tudok róla”. Stiehm egy konferenciára is ellátogatott a Princetoni Egyetemen, és konzultált egy professzorral, akinek a bipoláris zavar a szakterülete.

Valósághű lett Carrie betegsége?

A pszichiáterek szerint nemcsak egyre több sorozatszereplő küzd mentális zavarokkal, de a tüneteket és a kezelést is egyre kidolgozottabban és realisztikusabban mutatják be.  A Homeland Carrie-je egy olyan mániás depressziós, akinek az állapotában fázisok vannak, nem pedig állandó levertség jellemző rá: mániás és depressziós szakaszok váltakozását látjuk. A sorozatban látottak mind megtörténhetnek egy mániás depresszióssal, beleértve azt is, hogy paranoiás, így nem tudja elkülöníteni a valóságot az illúziótól.

Eric Hollander New York-i pszichiáter szerint elismerést érdemel a Homeland amiatt, hogy valósághűen ábrázolja ezt a betegséget. Bár szerinte egyes jelenetek – például az elektrosokk-terápiás az első évad végén – túl vannak dramatizálva, ezt is megérti, hiszen ez egy tévéshow, aminek a szórakoztatás az elsődleges célja.

A harmadik évad eseményeivel kapcsolatban viszont több szakember aggodalmát fejezte ki. A nemrég megjelent részekben Carrie meg van győződve arról, hogy gyógyszere rontja ítélőképességét, így abbahagyja a szedését, és alternatív gyógymódok felé  fordul: diétázik és sokat meditál. Több szakember szerint Carrie kezelésével kapcsolatos döntései nagyban befolyásolhatják azt, ahogy a sorozatot néző betegek gondolkodnak és cselekszenek, ezért az ilyen szálak beszövése a történetbe nem biztos, hogy a legjobb döntés.

Mindenkinek jól jönnek az ilyen műsorok

Vasilis Pozio, az Amerikai Pszichiátriai Társaság orvosa szerint az ilyen témákkal könnyű felkelteni a nézők figyelmét. „Ezeknek a szereplőknek a tapasztalatai, a betegségükkel és a tünetekkel való küzdelmük remek filmes vagy tévés alapanyag. A betegek és a szórakoztatóipar is jól járnak” – mondta a Timenak. A szakemberek sem feltétlenül neheztelnek azért, mert a mentális zavarok és a szórakoztatás egy műsorba kerül, de hangsúlyozzák, hogy az ilyen súlyú témákat a producereknek, sorozatíróknak felelősséggel kell kezelniük.

Az Amerikai Egyesült Államok drogügyekkel és mentális betegségekkel foglalkozó hivatala a SAMSHA. Egyik célja a tudatosságnövelés: a hivatal évek óta díjazza azokat a tévés produkciókat, amelyek pozitív képet festenek a mentális problémákkal küzdő emberekről. A díjazottak között szerepelt már a Monk, a Dokik és a Vészhelyzet is. A díjat 2012-ben elnyerte a Homeland is  az első évad The Vest című epizódjával. A valósághű ábrázolást a pszichológusok és a szakmai szervezetek is értékelik, mert hiszik, hogy ez a betegeknek is segít: a bipoláris zavarban szenvedők a sorozatot nézve azonosulni tudnak Carrievel, a szereplő sorsa, viselkedése pozitív példaként szolgálhat nekik.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem a média az egyedüli bűnös. Ezek az előítéletek alapvetően jelen vannak a társadalomban, nem a média hozta létre őket. Gondoljunk arra, hogy hány ember érzi magát gyengének, mert mentális zavarral küzd, és még a családja előtt is titkolja, hogy pszichológushoz jár. A betegségek médiaábrázolása azért kiemelten fontos, mert például a tévé kiváló eszköz lehet a mentális zavarok körüli sztereotípiák és stigmák leépítésére.

Fotók: 1 2 3

A Dubai Ogilvy nagy port kavart sajtóhirdetése görbe tükröt tart a világnak: a nők ellentmondásos helyzetére, az egyenjogúság sürgető kérdéseire hívja fel a figyelmet. A készítők a Google segítségével kendőzetlenül mutatják be azokat a szexista sztereotípiákat, amelyek meghatározzák a nemek szerepét és korlátait a társadalomban.

Ha a Google keresőmezőjébe elkezdünk begépelni valamit, a professzionális szűrőkkel dolgozó algoritmus a korábban indexelt honlapok alapján megpróbálja kitalálni, mire akarunk rákeresni, és a mások által használt leggyakoribb kifejezéseket is automatikusan felkínálja nekünk. Így nemcsak az derül ki, hogy melyek a legtöbbet látogatott webhelyek, hanem az is, hogy az adott szavakat milyen más kifejezésekkel kapcsolják össze a legtöbben. Az ENSZ nőügyi szervezetének megrendelésére készült reklám is ezt a mechanizmust használja ki, hogy a gyengébbik nemet ért megaláztatások ellen demosntráljon.

A készítők a Google keresések eredményeit adták a hirdetéseken szereplő nők szájába, ezzel tiltakoznak az ellen, hogy sok férfi még most is fakanállal, a tűzhely mellett képzeli el a nőket.  A plakátok egyaránt kitérnek a hagyományos nemi szerepeket gúzsba kötő rendeletekre, a felelős politikai döntéshozatal és a szexuális kiszolgáltatottság kérdéseire, de a karrierista életpálya elfogadottságának alacsony mértékére is. Az elgondolkodtató és szuggesztív sajtóanyag sikerrel mutatja be, hogy a tolerancia problémájának már a szociológiai definiálása is mennyi ellentétet szül, és segít teljes összefüggés-rendszerében  gondolkozni az emberi jogokról.

Blogunk üdvözli az Ogilvy nemzetközi párbeszédre szólító felhívását, és támogatja a lealacsonyító médiaábrázolások és a nemi kirekesztés ellen irányuló tudatosságnövelést.

/A témáról írt a reklámszakblog, az Addict is./