Az utóbbi hetekben az interneten terjedt egy videó, amelyben a Széll Kálmán téren berendezett kamunappali berendezési tárgyait néhány óra alatt elhordják az enyveskezű járókelők. A videóban leszögezik, hogy a bútorokat, könyveket és egyebeket elhordók nem statiszták, a végén viszont egyértelművé válik az is, hogy egy reklámról van szó. Az alkotás mediahekknek kiválóan működött, az események valódisága és a videó morális üzenete viszont a szakpszichológus szerint legalábbis vitatható.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy egy reklámról van szó. A videót készítő bank szeretné minél nagyobb számban értékesíteni a termékét, jelen esetben lakásbiztosításokat. Termékük eladási adatait úgy akarják fellendíteni, hogy az általuk készített videóval azt sugallják, hogy a Széll Kálmán téri járókelők (sőt, hát úgy nagyjából a magyarok) potenciális tolvajok, akik embertársuk lakásába sem átallanának betörni, hogy aztán onnan egy dohányzóasztallal vagy karosszékkel a hónuk alatt sietve távozzanak a villamossal.

A videó legvégén egyébként arra is sort kerítenek a készítők, hogy a „tolvaj” mellett a „bunkó” címkét is ráaggassák a magyarokra annak hangsúlyozásával, hogy a könyvek találtak gazdára utoljára. Mindenki rohanjon hát a legközelebbi fiókba biztosítást kötni, hiszen mire hazaér valószínűleg a szomszéd már rég felszedte a parkettát is. Ennek abszurditását talán nem kell tovább hangsúlyozni, bár annyit még érdemes megemlíteni, hogy ha ez valóban így lenne, azzal a biztosító járna a legrosszabbul, hiszen mindenkinek folyamatosan fizethetne, mint a katonatiszt.

Nyerj, hogy ellophassák

A helyzetet tovább súlyosbítja az a Facebook-alkalmazás, amelyben nyereményjátékra invitálják a tolvaj állampolgárt. Itt két kérdésre kell válaszolni: meg kell tippelni, hogy vajon mekkora volt az értéke az elhordott tárgyaknak, valamint arról érdeklődnek a felhasználótól, hogy ő melyik tárgyat vitte volna haza. Természetesen olyan válasz nincs, hogy egyiket sem. Még arra is ösztönzik a bunkó, tolvaj felhasználót, hogy minél több ismerősét is hívja meg játszani, mert ha sok azonos tipp érkezik, akkor azok nyernek, akik a legtöbb ismerősüket hívták meg. Slusszpoén, hogy a játékkal lakberendezési utalványt lehet nyerni, csak tudnám vajon minek, ha úgyis ellopják.

Természetesen száz százalék bizonyossággal nem zárható ki, hogy minden ténylegesen úgy történt, ahogy a (vágott) videón szerepel, és nem megrendezettek az események. Vannak azonban bizonyos jelek, amelyekből talán arra következtethetünk, hogy mégis inkább statiszták voltak a főszereplők. Vegyük ezeket sorra:

• Nem életszerű, hogy egy bekamerázott tér közepén bárki felvállalja a lopást, különösen akkor, ha a felvétel készítésére külön is felhívják a figyelmet.
  
  
• Állítólag három rejtett kamerával vették fel az eseményeket, az összevágott videón viszont ez többnek tűnik. Az állítólagos tolvajok ráadásul szinte mindig a kameráknak megfelelően viselkednek, a kamera eseteként nagyon közel van hozzájuk és szinte minden tárgy útját sikerült nyomon követni.
  
  
• Érdemes megfigyelni, hogy az állítólagos tolvajok öltözékét, amelyből kiderül, hogy valószínűleg olyan társadalmi réteghez tartoznak, ahol életszerűbb ez a fajta viselkedés.

Megkértünk egy pszichológus, egyetemi docenst is, hogy mondja el benyomásait a videón szereplők viselkedésének életszerűségéről. A névtelenül nyilatkozó szakember szerint ugyan szerinte is elképzelhető, hogy valóban ellopkodták a tárgyakat, ám furcsállja, hogy azoknak valamivel több mint egy óra alatt, apránként kélt lába, és nem gyorsan kapkodták szét.

Amint valaki belekezd, onnantól kezdve megváltozhat a cselekvés lélektani címkézése, és előtérbe kerülhet „nem lehet hozzányúlni“ helyzetészlelés helyett, a „mindenki hozzányúlhat, én is” érzés, és ez gyorsan beindíthatja az eseményeket – fogalmazott a szakértő.

Ezek egyenként persze mind csak közvetett bizonyítékként vehetőek számba, de az összes együtt azért elég arra, hogy komoly kételyeink támadjanak.

Féljél felebarátodtól!

Ha pedig nem megrendezett az eseménysor, morálisan akkor is elítélendő a kampány. Egyrészt tévesen sugallja, hogy az ilyenfajta lopás a magyarokra jellemző nemzeti sajátosság (habár ebben nagy szerepe volt a médiának is, ahol jellemzően Így lopnak a magyarok címmel jelent meg a videó). Másrészt a videón látható tevékenység sem de facto, sem de jure nem tekinthető lopásnak: közterületen valakik otthagytak láthatóan valamilyen oda nem illő dolgot, amelynek egyértelműen nincs gazdája. Ezt azonosítani olyan lopással, amikor valakit szándékosan saját tulajdonától, értékeitől fosztanak meg, helytelen és téves.

Gyakran szeretjük a reklámokat, tiszteljük a kreativitást és a jó szándékot. Viszont messzemenően elítéljük azt, hogy egy bank olyan reklámmal promotálja egy termékét, amely alapvetően az emberek egymástól való félelemérzetére épít, sőt igyekszik erősíteni azt.

A pályakezdők élete nem csak játék és mese. Főleg, ha nehezítik a jelentkezést tévhitek és rosszul értelmezett információk. Na de mit mondanak a szakértők? Milyen a jó CV? Tényleg öltönyben kell menni interjúra? A KommON Karrier Estjén sok kérdésre választ kaptunk.

A kereskedelmi csatornák egymást múlják alul, ha szórakoztatásról van szó: az Észbontók és Kasza Tibi állkapcsa után Sebestyén Balázs és földszintes padavanja is megmutatta, hogy a magyar televíziózásban mindig van lejjebb. Mérföldkőként beharangozott műsoruk se vundersőn, se zuperszexi nem volt, viszont a készítők olyan éteri szintekre emelték a kínosság fogalmát, hogy még a legprimitívebb fotelforradalmár is úgy érezte magát, mintha tarkón csapták volna a mainstream összes szintetikus szennyével. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos lefedettségű adó, és annak volt egy kreatív producere meg egy műsorszerkesztője. Ez a két alulexponált fiatal egy szép késő nyári napon azt gondolták, hogy fittyet hányva minden ésszerű technológiai alapszabályra, ők bizony megmutatják, hogy egy az egyben át lehet emelni egy rádióban működő formulát a nagy képernyőre.

Az 1960-ban megtartott Kennedy−Nixon-vita óta azonban tudjuk, hogy ami működik a rádióban, az nem feltétlen sikeres a televízióban: kamerára vinni a Morning Showt akkor is meredek vállalkozás lett volna, ha eltekintünk attól, hogy Vadon Jani  nem az a tipikus kabaré-kompatibilis arc, ráadásul még vicces tartalmat sem adtak a szájába a szerencsétlennek. A helyzetet tovább rontotta az ügyetlen gerillamarketing, mely alaptalanul harangozta be médiatörténeti mérföldkőnek a Vundersőn és Zuperszexit, ami totálisan felesleges és minden nézőjét és szereplőjét lealacsonyító szellemi moslék lett. Valljuk be, ami a lecsónál működik, az a tartalomszolgáltatásnál kevésbé: ha minden szart bedobáluk egy rotyogó fazékba, viszonylag ritkán jön ki belőle valami fogyasztható cucc.

Csak akkor fáj, ha nevetek

A Vundersőn és Zuperszexi első adása maximum egy önkéntelen „ezmiez?!” felkiáltást váltott ki belőlünk, s a kérdés joggal lebegett végig a műsor 100 percének horizontján. Erőltetett, humortalan és kiforratlan late night show lett, amitől még az is pironkodva feszeng a székében, akit esténként Magdi Anyus szelleme kísért. Adva van ugye egy definiálatlan adásmenet, mely félig élő félig előre rögzített, félig közéleti félig bulvár, félig beszélgetős, félig stand up, de sajnos mindeközben elfelejt szórakoztató lenni.

A műsor kísértetiesen emlékeztet az RTL Klub tavalyi zabigyerekére, a Roastra: a szintén külföldről importált konzerv-formátum a hazai celebvilág piaci értékének szinten tartására szakosodott, s pontosan annyira volt informatív és vicces, mint az arab IKEA katalógus illusztrációk nélkül. Volt itt is minden: porondmesterként csetlő-botló Boros Lajos, pénisze alakján heherésző Vastag Csaba, Morgan Freemanként is ütnivaló Fekete Pákó, Gyurcsány Ferenc konyhájában kuktáskodó Vágó István, s akinek ez még nem volt elég, a láthatóan szétkokózott VV Dya (szigorúan ipszilonnal) idomait is megmustrálhattuk. A szürreális stúdióbelsőn a Széchenyi utalványért lelkesen tapsolók se javítottak, miközben az erősen átlagos verbális készségekkel rendelkező Sebestyén Balázs saját pályafutása sarában terelgette a nézőket: kis Kész Átverés jobbról, kis Viva TV balról.

Paródiának rossz, műsornak gyenge

A nézők igényeit, intelligenciaszintjét, kulturális hátterét láthatóan továbbra sem becsüli az RTL Klub: előre megírt, hiteltelen gegek, ízléstelen konkurenciaharc, ostoba és unalmas önpromóció várta a Vundersőn és Zuperszexi vasárnap esti nézőit. A műsort trash realitynek csúfolni barokkos túlzás, hiszen sem formabontó, sem bátor nem volt, ráadásul az emberek is elsősorban katasztrófaturizmusból kapcsoltak rá. A narráció tömegbalesetre emlékeztetett: érezzük, hogy nem ildomos szemlélődni a leszakadt végtagok látványán, de a történtek groteszk vonzalommal tartanak fogva. Itt azonban nincs semmi drámai: Jani és Balázs ennyi, és ennyi is volt mindig, csak most a képernyő ezt láthatóvá és átélhetővé tette.

Az ember alapvetően mindenevő, de ha a műsorvezetők és vendégek arcán is látszik, hogy undorral asszisztálnak saját popfertőjükhöz, akkor hajlamosak vagyunk haptákba vágni magunkat és zsoltárokkal dicsérni az Urat, aki a maga bölcsességében megalkotta a távirányítót. Ha a programigazgatónak van esze, még azelőtt visszazavarja a fiúkat a mikrofon mögé, hogy a maradék hitelességüket is eljátszanák, ez az adást meg majd hajnali kettőkor, öt év múlva leadható ismétlésben a Coolon.

Fotók: RTL

A strasbourgi emberi jogi bíróság legújabb ítélete szerint egy hírportál felelős a honlapján elhelyezett kommentekért. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a bérblogger-jelenség napjainkban egyre kézzelfoghatóbb szakmaként jelenik meg a közösségi médiában, máris az internetes hadviselés szép új világa körvonalazódik szemünk előtt: narancs színű és vörös avatarok 5 kiló krumpliért cserébe sorban húzzák egymás fejére az online lapok rozsdás rolóit.

A Delfi nevű nagy észt hírportálon számoltak be róla, hogy egy komp tönkretett egy jégre épült utat, ezért azt csak később lehet megnyitni az autók előtt. Az olvasók erre felháborodtak, mert a jégutakon sokkal gyorsabban lehet eljutni a part menti szigetekre, és hozzászólásokban szidták a cég egyik vezetőjét, aki egyben a legnagyobb részvényes is volt. Vjatšeslav Leedo a fenyegető, szitkozódó hangnemű bejegyzések miatt beperelte a honlapot, mire az észt bíróság 95 ezer forintnyi kártérítést ítélt meg neki. Az ügy kiemelt érdekessége, hogy Leedo nem számít közszereplőnek.

A félmilliós magyar komment

Az eset nyilván sokaknak ismerős: Magyarországon először Papcsák Ferenc zuglói polgármester jelentette fel a Népszava kommentelőit, majd Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár egyezett meg peren kívül a Délmagyar.hu-val. A tavaly ősszel az M5-ös autópályán történt baleset kapcsán az újság egyik kommentelője azt kívánta Lázár Jánosnak, hogy „bárcsak ő maradt volna ott a 36 éves nő halálát okozó ütközésben”. Ekkor a politikus büntető feljelentést tett a Szegedi Nyomozó Ügyészségen. A polgári peres eljárás során hét gyanúsítottat is kihallgattak; köztük egy csongrádi férfit is, aki nem ismerte el, hogy ő írta a kérdéses bejegyzést, de még vallomást sem tett. Végül a delmagyar.hu sajtóközleményben "sajnálkozását fejezte ki, amiért e személyiségi jogot sértő kommentek megjelenhettek oldalain” és megígérte, hogy „a rendelkezésükre álló eszközökkel mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló hozzászólások a jövőben ne jelenhessenek meg"!

Precedens

A most Strasbourgban lezárt észt ügy a magyar gyakorlat szempontjából is precedens értékű lehet, hiszen egyértelmű határokat húz egy honlap felelősségi körét, és büntethetőségét illetően. A bíróság ilyen esetekben két alapvető jog között kénytelen dönteni: az adott médium felhasználóinak szólásszabadsághoz való joga vagy a felperes jó hírnévhez és magánélethez való joga fontosabb-e.

A döntés során olyan szempontok is fontosak lehetnek, mint a kommentelés módja, a hírportál szűrőmechanizmusai, belső cenzúrája, szerkesztőségi alapvelvei, a sértő tartalmak mértéke vagy az, hogy a sértett mennyiben tekinthető közszereplőnek. A bíróság megjegyezte, hogy utóbbiaknak szélesebb körű kritikát kell eltűrniük, mint egy átlagos polgárnak, hiszen vállalják a nyilvános szereplésekkel járó kockázatot. Ez az egyetlen igazi különbség Papcsák Ferenc vagy Lázár János ügye és a Delfi esete között, ez azonban nem változtat Strasbourg egyértelmű üzenetén: egy kommentért bizony felelős az a honlap, ahol megjelent.

...és a bérkommentelőkkel mi van?

A bíróságok láthatóan félreértik az internet működését, szabályozási hiányosságaik azonban nem az egyetlen probléma, amivel az online újságírás kénytelen szembenézni az átalakuló piacon. Az elmúlt két évben ellepték az Internetet a bérkommentelők, akik az online eszmecserébe való mesterséges beavatkozással megzavarhatnak egy termékről vagy politikai pártról szóló diskurzust, de akár változtathatnak annak megítélésén is. A BBC brit közszolgálati médiumnak nyilatkozó szakértők szerint egyes vállalatok megbízásából már több tízezer olyan hamis regisztráció készült, amelyeket bértollnokok használnak megbízóik számára kedvező hozzászólások publikálásához.

Nemrég helyi újságírók egy olyan cégre bukkantak Szentpéterváron, amely fiataloknak fizetett azért, hogy az orosz kormányt dicsérő, illetve az ellenzéki jelölteket és az amerikai politikát és kultúrát becsmérlő kommenteket posztoljanak az interneten. A Facebookon is egyre több a kereskedelmi céllal létrejött, hamis profil: a Septic Media és az E.Bola Media Kft. mellett több vírusmarketing-kampányt bonyolító cég is foglalkozik Magyarországon bérkommentelők munkájának szinkronizálásával. Még azt is tudjuk mennyit keresnek: 700-1200 dollár között mozog egy átlagos bérblogger havidíja, de őket is felváltják hamarosan a még olcsóbb botok.

Már csak idő kérdése, hogy valaki észrevegye a strasbourgi emberi jogi bíróság ítéletében rejlő lehetőségeket, s kommentelők segítségével elkezdje kiiktatni az ellenérdekelt politikai párt bástyáinak számító szócsöveket. Olcsó és hatásos eszköze lehet ez a cenzúrának, hisz a folyamatos létbizonytalansággal küzdő online lapok könnyen a csőd szélére taszíthatók azzal, ha az éppen aktuális hatalomnak nem tetsző kommentek jelennek meg a felületén. A technológiai és disztribúciós kihívásokkal amúgy is küzdő, koncentrált lappiac legtöbb képviselője nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olvasói miatt veszélyeztesse fennállását. A főszerkesztők a redőnylehúzástól félve egyre többen választják majd a demokratikus vita lehetőségének beszüntetését, mely nyilvánvalóan a hatalomgyakorló politikai elit malmára hajtja a vizet  Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a bérkommentelőknek hamarosan egész orgánumok eltemetésében vagy felvirágoztatásában lesznek érdekeltek, miközben társadalmi, politikai vagy gazdasági vitákat döntenek el. A kérdés most már nem csak az, hogyan szabályozzuk a véleménynyilvánítást, hanem az is, hogyan kontrolláljuk a fizetett álvéleményeket úgy, hogy a demokrácia alapelvei sem sérülnek, a hírportálok sem válnak szervilissé, és a közéleti személyiségek sem kapnak nemtelen némítóeszközöket a kezükbe.

Mikor olvastál el utoljára egy háromszáz oldalnál hosszabb könyvet? Egyáltalán mikor olvastál el utoljára egy könyvet? Mikor olvastál végig utoljára egy cikket a neten? Az olvasás évezredek óta az emberi kultúra része, viszont az, hogy hogyan olvasunk, folyamatosan változik. Az olvasás természetellenes tevékenység volt, mert a veszélyforrások kiszúrásához szórt figyelemre, állandó éberségre volt szükség, de az agy fokozatosan alkalmazkodott ehhez az erős koncentrálást igénylő elfoglaltsághoz. Ma már gyakorlatilag nincs idő mély elemzőmunkák írására, és azok befogadására, a digitális szövegeknél pedig hajlamosak vagyunk multitaskingra, elkalandozunk. Ez végül az erős koncentráció és a fejlett memória elvesztésével járhat.

Ha nincs kedved végigolvasni a teljes cikket, akkor olvasd el alul a keretes szöveget!

A kultúra átformálja az agyat

Évszázadokon át azt hittük, az agy szerkezete megváltoztathatatlan: a tudósok úgy gondolták, lehetetlen, hogyha az agy valamelyik része károsodik, akkor megváltoztassa saját idegpályáit, vagy újfajta módon kezdjen működni. Ma tudjuk, hogy valójában egy hihetetlenül rugalmas szervről van szó, ami képes alkalmazkodni a körülményekhez.

Az agy és kultúra közötti kapcsolatra a hagyományos válasz az volt, hogy az agy hozza létre a kultúrát. A fenti felfedezések azonban rávilágítottak arra, hogy a kultúra is alakítja az agyat: a civilizáció ilyen szempontból technikák sora, amelyekkel a vadászó-gyűjtögető agy átszerkesztette magát. Ebből következik, hogy a tudás gyűjtésére, rendszerezésére és továbbadására használt eszközök is megváltoztatják az agy szerkezetét, az információk tárolásának és feldolgozásának a módját.

Nincs elmélyült olvasás az internet korában

Vajon hogyan alakítja át az idegrendszert, ha rászokunk a digitális tartalmak fogyasztása? Másképp működik annak az agya, aki a digitális világban nő fel? Először gondoljuk át, hogy miben különbözik a hagyományos könyvolvasás attól, amikor valamilyen elektronikus eszközön, például számítógépen olvasunk. A nosztalgikus kép szerint az ember fogja a könyvét, elvonul egy csendes helyre, elmélyül az előtte lévő szövegben, és jó pár órán keresztül tudomást sem vesz a külvilágról.

Az e-szövegnél viszont elkezdünk olvasni egy könyvet vagy cikket, amiben linkek tömkelege csábít arra, hogy ugráljunk a szövegek között, esetleg közben megjelenik egy figyelmeztetés a képernyő alján, hogy új email érkezett. Az email megválaszolása után visszatérünk az olvasmányunkhoz, de közben felnézünk a Facebookra is, hogy hozzászólt-e már valaki a nemrég közzétett bejegyzésünkhöz. A különböző médiumok közti határok elmosódnak, gyakran ugyanazt az eszközt használjuk szinte mindenre. Folyton éhezünk az újabbnál újabb információkra, így akaraterő és elszántság kell ahhoz, hogy minden mást kizárjunk.

A multitasking megöli a koncentrációt

Azt hisszük, hogy a folyamatos multitasking ma alapvető készség, de amerikai kutatók szerint valójában nagyon kevesen képesek hatékonyan végezni egyszerre több feladatot. Mivel manapság mindenki multitaskingolni próbál, a hosszan tartó, erős koncentrációt igénylő, mély, értő olvasás egyre nehezebb. Akik régebben imádtak olvasni, úgy érzik, hogy már nem lennének képesek végigolvasni egy olyan hosszú könyvet, mint a Háború és béke. Ezek a változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre nő a közösségi oldalak szerepe a hírfogyasztásban, főleg a Z-generációhoz tartozók körében.

Az internet korában már nem tudunk egy szövegre koncentrálni, viszont kárpótlásul olyan képességeket kapunk, amikről néhány évszázada még senki nem is álmodott. Egy 2008-as amerikai vizsgálat szerint a hagyományos módon, hosszabb szövegeket olvasók fejében azokon az agyterületeken figyelhető meg aktivitás, amelyek a nyelvért, a memóriáért és vizuális adatfeldolgozásért felelősek, az e-szövegek - elsősorban a webes tartalmak - olvasása közben pedig a döntéshozatalért és a problémamegoldásért felelős területek dolgoznak. Természetesen az olvasás egyik fajtájáról sem jelenthetjük ki, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, de az biztos, hogy másra jók.

Kedves olvasó!

Gondolkodtál már azon, mi lenne, ha a digitális szövegek teljesen átvennék a nyomtatott könyvek helyét? Egyáltalán bekövetkezhet ez? Vajon milyen változásokat hozna a felsőoktatásban? Milyen új tanulási és szöveg-feldolgozási stratégiákra lenne szüksége a jövő hallgatójának a sikerhez? Másképp gondolkodna az az ember, aki csak digitális szövegekkel találkozott?

A BME kommunikáció szakos hallgatójaként lényegében a fenti kérdésekre keresem a választ. Szakdolgozatot írok a témában, és szükségem lenne a segítségedre: egy csoportos beszélgetés keretében szeretném meghallgatni budapesti egyetemisták véleményét. Ha téged is foglalkoztatnak ezek a kérdések, és szívesen segítenél, akkor írj nekem a digitalis.szovegek@gmail.com címre.

Ha eddig eljutottál, akkor még nem szippantotta be teljesen az agyadat a digitális kultúra :)

Forrás, fotók: 1 2