Az újságok címlapjai hemzsegnek a szenzációként tálalt tudományos hírektől: károsként ismert ételek jótékony hatásairól, gyógyíthatatlan betegségek ellenszeréről és történelmet író felfedezésekről. Ezek többsége még nem is bizonyított, mégis gyorsan széles körben ismertté válnak, köszönhetően az emberi jellemnek, a figyelemhajhász médiának és a néha csak elfogult, néha elismerésre vágyó kutatóknak. Egy francia kutatócsoport világított rá, hogy a tudományos áttörésként beharangozott kutatási eredményekről a legtöbbször kiderül, hogy tévesek, ezt pedig nem hozzák utólag nyilvánosságra. A kutatások szerint a leleplező munka híre nem kerül a címlapokra. Úgy tűnik, hogy a tudomány és a média érdekei elkezdtek közelíteni egymás felé, ami hosszabb távon félreinformált társadalmakat szülhet. Fontos, hogy a tudósok ne felejtsék el, hogy ők nem médiadolgozók, hanem szakterületük elhívatott képviselői, akiknek mindig kételkedniük kell, eredményeiket pedig felelősségteljesen kommunikálni a sajtó és a nyilvánosság felé.

Nem telik el úgy nap, hogy ne hallhatnánk valami meglepő hírt az egészségről. Még ha épp nem is tombol pusztító járvány, vagy nem terjed a világon veszélyes baktérium, mindig be lehet számolni egy új kutatás meglepő eredményeiről. Olvastad már például, hogy a kávé csökkenti a méhrák, a bőrrák, a diabétesz és a depresszió kockázatát? Hogy a csokoládé erősíti az izmokat, csökkenti a vérnyomást és a memóriavesztést? Hogy megvan a rák, az AIDS és a cukorbetegség ellenszere? És azt, hogy a sör gyógyítja a megfázást, a bor segíti a fogyást, a padlizsán pedig nemcsak vágykeltő, hanem rákmegelőző hatású is? Ezek mind olyan tudományos eredmények, amikről az elmúlt években számolt be a sajtó, hatásvadász címmel, hihetetlen jelentőségű áttörésként beállítva. De vajon mennyi igaz ezekből az állításokból? Az esetek többségében sosem tudjuk meg, hogy további kutatások igazolták vagy cáfolták az eredményeket.

Csak a kávé és a vörösbor

Több weboldal specializálódik arra, hogy egy tanulmány megjelenése előtt értesíti az újságírókat az eredményekről, abban a reményben, hogy a hír valamelyik újság címlapjára kerül. Vannak tuti fogások, például a csokival, a kávéval és a vörösborral kapcsolatos kutatások eredménytől függetlenül mindig sok embert érdekelnek. De ugyanez elmondható bizonyos betegségekről és egészségügyi problémákról is, mint a mellrák, az elhízás, az Alzheimer-kór és az autizmus. Emellett ha egy tanulmány áttörő felfedezésről számol be, szinte biztos, hogy benne lesz a hírekben.

Az Index cikke szerint a Marsról szóló hírek is rengeteg látogatót vonzanak: „Saját olvasottsági adataink alapján is kijelenthető, kevés tudományos hír érdekel annyi embert, mint az, hogy akkor most van-e élet a Marson, vagy nincs. Elég csak azt kiírni a címbe, hogy élet meg Mars, és akkor is tízezrek kattintanak, ha a link mögött egy óra böfögést rejtünk el…”

A sajtó ugyanazt csinálja, mint a kutatók

De mi történik egy olyan kutatással, aminek eredménye szerint a kutatási eredmények többsége téved? Egy ilyen felfedezés vajon bekerülhet a hírekbe? Nos, pontosan ilyet írtak nemrég, a tanulmány pedig nem került a címlapokra, sőt. Egy francia kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az újságok hogyan számolnak be a hiperaktivitással foglalkozó kutatásokról. Először azt a kérdést tették fel, hogy a médiában megjelenő tudományos állítások bizonyos idő elteltével is igaznak bizonyulnak-e. Válaszuk az lett, hogy az esetek többségében nem. Ugyanerre jutott John Ionannidis járványszakértő 2005-ben, amikor azt is megállapította, hogy a tudományos kutatások alig felét ismétlik meg, negyedüket pedig sosem próbálják újra. A rákkutatásokról nemrég az is kiderült, hogy 89 százalékukat képtelenség reprodukálni, így a rákkal kapcsolatos kutatási eredmények is meglehetősen gyenge lábakon állnak.

A francia kutatócsoport következő kérdése az volt, hogy a média utólag helyesbít-e, amikor kiderül, hogy tévedtek a kutatók. Erre a kérdésre szintén nem volt a válasz. Ennek oka, hogy egy szenzációsnak tűnő felfedezés sokkal izgalmasabb téma, mint az, hogy egy korábbi eredményt további kutatások alátámasztottak vagy sem. Ez nemcsak nagyközönségnek szánt médiumokra igaz: a tudományos folyóiratokban is ritkán számolnak be olyan kutatásokról, amikor lényegében semmi sem történik, például ha X molekula nem pusztított el egyetlen sejtet sem, vagy nem tette azt hatékonyabban, mint Y molekula. Pedig annak bizonyítása, hogy valaminek nincs hatása, vagy legalábbis nem volt megfigyelhető változás, különösen fontos a tudomány haladása szempontjából.

Ezért is a média a felelős?

Egy nemzetközi tanulmány szerint, ha egy hibás feltételezés napvilágra kerül, azt nehéz visszavonni, mivel az emberi kultúrában fontos szerepe van az információk továbbításának, és minél meglepőbb vagy felháborítóbb egy állítás, annál gyorsabban terjed. Az emberek főképp olyan információkat továbbítanak, amik erős érzelmi reakciót – undort, félelmet, boldogságot − váltanak ki a befogadóban. Ha egy hír széles körben elterjedt, lehetetlen mindenkihez eljuttatni, hogy mégsem volt igaz. Egyszerűen nem kattint rá senki, hiába írják meg az újságírók.

Persze nem lehet egyszerűen az emberi természetet okolni. Akárhogy is, a félrevezető tudományos információk egyik fő forrása a média. Az újságírók azt emelik ki, ami jól hangzik, és ahogy minden mást, a kutatási eredményeket is gyakran leegyszerűsítve, ferdítve vagy túldramatizálva mutatják be. Más kérdés, hogy így működik a média, ez nemcsak a tudományos hírekre igaz

Viszont nem az újságírók felelősek egyedül ezért a viselkedésért: a kutatók gyakran túlhangsúlyozzák eredményeik jelentőségét azért, hogy felkapja őket a média vagy megjelenhessenek neves tudományos folyóiratokban. Ilyen volt a NASA nagyjából egy évvel ezelőtti ferdítése is, amit utána megpróbált a sajtóra kenni: az USA űrkutatási hivatala tavaly ősszel bejelentette, hogy decemberi sajtótájékoztatójukon hatalmas eredményről fognak beszámolni a Curiosity projekttel kapcsolatban. A következő néhány hétben folyamatosan szivárogtak olyan közlések, amik visszavonták, de legalább finomították volna, majd a várva várt sajtótájékoztatón kiderült, hogy valójában nem találtak semmit. A korábbi bejelentést egyesek reklámfogásnak, mások kommunikációs bakinak könyvelték el. Az eset arra sarkallta a sajtóvilág szereplőit, hogy újraértékeljék a tudomány és a média kapcsolatát.

Kutató vagy médiadolgozó?

A problémát a tudományos világ és a média közötti fontos különbség okozza: az újságírók, riporterek általában pontos választ akarnak adni az öt kérdésre (Five Ws): ki, mit, hol, mikor, miért, de sajnos, ami a tudományt illeti, nehéz bármit is teljes bizonyossággal állítani. Ezt nagyon jól mutatja a következő vicc, amit nyugodtan komolyan lehet venni:

Három tudós utazik egy vonaton Skóciában. Meglátnak a hegyoldalban legelni egy fekete birkát. Az egyik tudós kinéz az ablakon, majd azt mondja:

− Nézzétek, a skót birkák feketék!

A második tudós erre így szól:

−Nem nem, a skót birkák között vannak feketék.

Erre a harmadik ingerülten rávágja:

−Barátaim, Skóciában van legalább egy olyan mező, ahol legalább egy birkának legalább az egyik oldala néha fekete.

A médiában minden eseményként jelenik meg, pedig valójában a tudósok az esetek többségében feltételezésekről beszélnek, amik megerősítésre várnak, és sajnos gyakran hiába. Ezzel a laikusok nincsenek tisztában: mindenki örömmel hiszi el, hogy a reggeli kávé amellett, hogy barnítja a fogakat és növeli a vérnyomást, a rák kialakulásának a kockázatát is csökkenti. Bár igaz, hogy a média rögtön ráharap az ilyen eredményekre, és bemutatásukkor csak az olvasottság lebeg a szeme előtt, az elsődleges információforrás mégis a kutató. Fontos, hogy a sajtóhoz eljuttatott közleményben pontosan jelenjen meg a felfedezés jelentősége, illetve az eredmény bizonyossága. A szenzációkeltés pedig maradjon meg a médiának.

Forrás: http://www.cbc.ca/news/health/it-s-news-but-is-it-true-1.1282472
Fotók: 
http://thescienceinformant.files.wordpress.com/2011/12/parkinsnature1.jpg
http://ksj.mit.edu/sites/default/files/images/tracker/2011/cure.jpg
http://www.wfsj.org/course/en/L2/2Story.jpg

A KommON BME Kommunikációs Szakkollégium szervezésében a tanév első Szakmai Estjén Hermann Veronika Divatelmélet: kritika gyakorlata címmel tartott előadást. Hermann előadásából több divattal kapcsolatos érdekességet megtudhattunk, így például a rózsaszín szín, a hátrafordított baseballsapka, a bőrdzseki vagy épp a Martens bakancs történetét.

A Hermann Veronika szerint a rózsaszín színt napjainkban a kimondottan nőies színek közé sorolunk. Pedig a világháborúk előtt rózsaszínbe a kisfiúkat öltöztették, hiszen a ez a piros és a fehér szín keveréke, előbbi az erőt, utóbbi az ártatlanságot szimbolizálja. A világháborúk alatt ezt a rózsaszín színt a homoszexualitáshoz kapcsolták, így a használata is megváltozott. 

A hátrafordított baseballsapka régen a redneckek viselete volt, de a 70-es évek végétől egy bronxi baseballcsapat is így kezdte el hordani, ezt a gyerekek átvették, és rövid idő alatt elterjedt. A bőrdzseki egykor a lázadás szimbóluma volt, mára mindenkinek van a szekrényében, és akár csak a dokkmunkások ruhatárába tartozó Martens bakancs, stílusjeggyé fejlődött. A fenti példák bizonyítják, hogy az, amit természetesnek gondolunk, technológia-, kontextus-, kultúra- és időszakfüggő. 

A divatelmélet körülbelül negyven évvel ezelőtt azért jött létre, mert a divat beépült a mindennapjainkba. Divatról beszélni mindig kicsit furcsa, hiszen a divat kicsit profán – „értelmiségi” ember nem foglalkozik vele. De mégis kell, hiszen tele van ellentmondásokkal. A divat egyszerre szól személyes identitásról: hogyan találom meg magam a tárgyi kultúrában; másrészt áru, a piac része, tömegtermeléshez kötődik. Egyszerre magas művészeti és gazdasági érdekek által vezérelt iparág.

Divat lehet bármi, ami körülvesz bennünket, és az is nagyon fontos, hogy aki kívül akar maradni a divat világából, az nagyrészt kívül is tud maradni. A divat egy rendszer, egy olyan tudomány (fashion studies) melynek fontos eleme az elméleti keret: strukturalizmus, poszt-strukturalizmus, dekonstrukció; a divattörténet, a testelmélet, a divatszociológia, a jelelmélet, a kommunikációelmélet és a kulturális antropológia. A divatot definiálhatjuk úgy is, mint az identitás vizuális metaforája. A divat jelentését társadalmilag határozhatjuk meg, ahogy a látást is. A divat benyomások összessége; minden, amit látunk, észlelünk, majd értelmezünk!

A második világháború után bekövetkezett társadalmi átformálódás sokkal hatékonyabb volt, hiszen a média eljuttatta az újításokat mindenhová. Emellett felgyorsult tömegtermelés, társadalmi és polgárjogi mozgalmak által új identitás struktúrák jelentek meg, ami magával hozta azt a változást, hogy  a márkák nem árucikket, hanem identitást árulnak, a divattervezők pedig nem szakemberek, hanem művészek és celebek egyszerre. Ebben az időben fogalmazódott meg e változás lényege, miszerint az identitás ma már nem sors, hanem választások eredménye.

Tillát faggathatták az egyetemisták tegnap sikerről, karrierről, műsorvezetésről. Persze ennyi év tévézés és szereplés után ki tudná jobban kerülgetni a kérdéseket, mint a jó öreg Tilla. Másfél órás előadást tartott a Forum Corvinum Light programsorozat keretében az ELTE-n megismerhettük a ballépéseit, és hogy hogyan került ő a festővászontól a tévéképernyőre. Hosszú volt az út, ami a 14 éves festőnek készülő Till Attilától a Big Brother valóság showt vezető Tilláig vezetett.

Elképzelem, ahogy pubertáskori hormonokból, némi Instagram-olajból, pár leheletnyi szmájliból, két csepp függőségből, hat csetlevélből elkészül a 21. század legnagyobb biznisze, a Facebook-kölni. A Jersey Shore 19. szériájának második helyezettje dobja majd piacra, aki a pletykamagazinok szerint rehabilitációs költségeit akarja visszakeresni a parfümön. A terméket online is meg lehet majd rendelni, de a személyes átvétel mellé választható ajándék is jár: twitteres kondom vagy Angry Birds-ös Biblia. A plázák előtt kígyózó sorok melírozott hajú cicababákból és önértékelési problémákkal küzdő tesztoszteron huszárokból állnak majd, akik a lelküket is eladnák, hogy trendivé váljanak. Beköszöntött a márkák szép új világa: bemutatjuk a Facebook-fagyit.

Végy egy adag mezei vaníliafagylaltot, öntsd le kék sziruppal, tűzz a kupac tetejébe egy közismert logót és máris kész a nyár legnagyobb slágere: a Facebook-fagyi! A fiatalok piaca kézenfekvő identitást kínál a hagyományos termékeket kínáló cégek számára, akiknek a siker érdekében nincs más dolguk, mint reprodukálni azt az attitűdöt, melyet a tizen- és huszonévesek naponta fogyasztanak. Ezt tette egy horvát cukrász a Murter szigetén található Tisnóban: lánya közösségi média aktivitását látva elhatározta, hogy elkészíti a Facebook-ízű fagyit. A különleges nevű hűsítőt gombóconként egy euróért árulják és annak ellenére, hogy íze egyáltalán nem különleges, a Croatia Week szerint rögtön sláger lett az Adria több szakaszán is. Admir Adili természetesen nem kapott engedélyt Zuckerberg úrtól, mégsem aggódik a Facebook nevének és logójának felhasználása miatt. Ez a posztapokaliptikus agymosás jól mutatja: a cégvezetők küldetése egyre inkább az, hogy vállalatukat tetőtől talpig trendivé alakítsák. Munkájuk lényege elsősorban nem a termelés, hanem a marketing: az ifjúsági kultúra homogenizálásával konkrét fogyasztási sémákat tolnak a helyüket kereső, mindenre fogékony Z-generáció arcába.

Természetesen nem ez az egyetlen példa arra, hogy a tizenéves klónok önként alakulnak a média sugallta formára. A legnagyobb közösségi oldal az év elején ugyanis fogta magát és megalkotta a "Közösségi pillangókék" színű körömlakkot, amit a Facebook iroda hivatalos ajándékboltjában lehet megvásárolni 4.95 dolláros (~1100 forintos) áron.

Hogy jutottunk ide?

Már az 1930-as évek óta tudjuk: a sikeres cégnek elsősorban márkát, és nem terméket kell gyártania. Az akkoriban megjelenő új amerikai vállalati formák azt vallották, hogy a termelés pusztán működésük velejárója, a kereskedelmi liberalizációnak és a munkajogi reformnak köszönhetően ők már alvállalkozókkal gyártatták termékeiket. A gépek korában elengedhetetlenné vált az egymással versenyző márkák kialakítása, a tömeggyártás egyformaságában az imázson alapuló különbözőséget a termékkel együtt kellett létrehozni.

Elkezdett háttérbe szorulni a befogadó kultúra, a multik által mesterségesen létrehozott társadalmi élmény került a helyébe. A korabeli merev, áltudományos nyelvet használó, a konkurenciát véletlenül sem említő, kijelentő mondatokra építő hirdetéseket felváltották a lelket és érzelmeinket célzó, interaktív üzenetek. Az 1950-es években egyre inkább világossá vált, hogy a márka nem pusztán kabala vagy divatos szólás, a cég egészének lehetett identitása, mely pénzben mérhető piaci többletértéket jelent. Már nem termékismertetésre szolgált, hanem imázsépítésre, egy életérzés terjesztésére.1988-ban a Philip Morris hatszoros áron vette meg a Kraftot: ez volt az első eset, amikor óriási pénzértéket tulajdonítottak egy addig absztrakt és mérhetetlen fogalomnak: a márkanévnek. A reklámügynökségek ettől kezdve hivatkozhattak arra, hogy a reklámköltség nem pusztán eladási stratégia, hanem kőkemény vagyoni beruházás, amire minél többet költ egy cég, annál nagyobb lesz az értéke.

Nincs választás

Drámai átszerveződésen ment át a kereskedelem az elmúlt tíz év során: a globális gazdaság felkarolta az identitáspolitikát, mely nem törekszik a sokszínűségre, ellenségnek tekinti a nemzeti szokásokat, a szubkultúrákat és a jellegzetes regionális ízeket. A kereskedelem igen egyenlőtlen játéktérré vált: a világmárkák segítségével egyre kevesebb érdekcsoport birtokol egyre nagyobb területet.

A rengeteg termék ellenére a fogyasztók igazi választási lehetőségei radikálisan szűkülnek, a vállalatok totális hatásra törekszenek, s betörnek életünk minden területére. A szélsőségekig vitt szinergiáknak köszönhetően monopóliumok jönnek létre, melyek segítik a teljes márkaélmény átélését akár akarjuk, akár nem. Azonosságtudatunk romlik, ízlésünk egyre kommerszebb, gondolkodásunk egyre sematikusabb lesz. Amikor a kereskedelmi láncok és a technológia a mostanihoz hasonlóan uralják a piacot, akkor döntéseik mindenféleképpen a polgári szabadságjog és közélet kérdéseit feszegetik.

Múlt héten rendezték meg 65. alkalommal az amerikai televíziózás legfontosabb eseményét az Emmy-gálát. A tévésorozatok piacának évek óta tartó felívelése töretlen, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a jelöltek és a díjazottak között olyan rendezők és színészek szerepelnek, akikkel máskor leginkább az Oscar-díjátadókon találkozhattunk. Az idei Emmy legizgalmasabb kérdése azonban az volt, hogy bevési-e a nevét a Netflix a médiatörténelembe azzal, hogy a világon elsőként kap elismerést egy olyan sorozatért, amelyet nem egy hagyományos broadcast vagy kábeltévé társaság készített.

Ahogyan arról a múltkor írtunk, a Netflix jelentősége a tévés piacon, a nézőkért folytatott harcban megkérdőjelezhetetlen. A streamingszolgáltató az Egyesült Államokban a maga 30 milló előfizetőjével közvetlen konkurenciájává vált a hagyományos tévétársaságoknak. A szolgáltatás, amit a Netflix nyújt, megfelel a 21. századi nézők igényeinek, aminek megértéséhez egyébként nem kell rakétamérnöknek lenni. Kedvező előfizetési díjért cserébe azt, és akkor szeretnék nézni, amikor kedvük tartja, ráadásul amelyik eszközökün csak szeretnék. (A Netflix saját készítésű sorozataiból egyszerre az összes részt elérhetővé teszi az előfizetőinek.) Ezt a fajta szabadságot persze az olyan hagyományos tévétársaságok nehezen tudják és akarják biztosítani, amelyek leginkább a reklámbevételekből keresik magukat degeszre.

Leegyszerűsítve kicsit a problémát, a Netflixre leselkedő legfőbb veszélyforrás, hogy nem jutnak elegendő olyan tartalomhoz, amely az előfizetőik számára igazán érdekes. Neki ugyanis licencelnie kell a sorozatokat, filmeket azok gyártóitól, akik -  mint ahogy azt említettük - gyakran már a Netflix közvetlen konkureciájának számítanak. Így ha elég magas díjat kérnek az egyes jogokért, vagy egyáltalán nem is hajlandóak eladni a Netflixnek, az könnyedén keresztbe tehet a vállalat üzleti modelljének.

Újabb sorozatok jönnek a Netflixtől

Azzal tehát, hogy a Netflix saját gyártású műsorokat kezdett készíteni és sugározni, többek között e veszélyforrás mértékén próbálnak enyhíteni. Nekik így különös jelentőséggel bírt az idei verseny az Emmy-díjakért, hiszen itt dőlt el az, hogy a közönség tetszését már elnyerő sorozataik vajon a szakma elismerését is kivívják-e. Persze az ilyen díjak szakmaiságát mindig érdemes helyén kezelni, a hatása viszont vitathatatlan.

A jelölésekért folytatott harcban nagyon jól szerepelt a Netflix egyik első saját gyártású sorozata a House of Cards, hiszen összesen 9 darabot szerzett, ráadásul a legfontosabb kategóriákban is. A többek között Kevin Spacey-vel és David Fincherrel harcba induló politikai drámát bevallottan a nézői szokások és igények patikamérlegen kimért elegyéből igyekeztek összeállítani, úgy tűnik sikerrel. Az idei tévés évad nagyon erős mezőnyt hozott össze, hiszen a drámák között ott volt például a napokban befejeződő, óriási népszerűségnek örvendő Breaking Bad, a tavalyelőtt berobbant Homeland és az internet kedvence a Game of Thrones is, amely 2012-ben az év legtöbbet letöltött sorozata volt.

Végül a legfontosabb díjakról ugyan lecsúszott a House of Cards, ám az első két részt rendező (és a sorozatban executive producerként is  közreműködő) David Fincher hazavihetett egy szobrot. Ezenkívül két technikai díjat is bezsebeltek, így valóban a Netflix lett az első, aki kizárólag streamingszolgáltatóként díjat nyert. Ted Sarandos, a Netflix tartalomért felelős igazgatója találóan kommentálta az eseményt: “a televíziózás és az internet közötti határ elmosódása azt mutatja, hogy a tartalom a fontos ami a képernyőkre kerül, és nem az, hogy milyen képernyőre és hogyan.” A paradigmaváltó esemény egyébként éppen 15 évvel azután következett be, hogy a The Sopranos elsőként kapott Emmy-jelölést kizárólag kábelcsatornán futó sorozatként. Borítékolhatjuk, hogy a Netflixnek nem ez volt az utolsó dobása. Bejelentették, hogy 2014-ben már legalább öt saját gyártású sorozattal jelentkeznek, és erre a célra 300 millió dollárt fordítanak. Ez sorozatokhoz képest óriási összegnek tűnik, akár 5-6 közepes büdzséjű hollywood-i egészestés film is kijönne belőle.

Európa következik?

A következő időszak egyik izgalmas kérdése, hogy a Netfilxnek vajon Európában is sikerül-e hasonló népszerűségre szert tennie. Angliában az augusztusi adatok szerint eddig 1,5 millió előfizetőt sikerült gyűjtenie, legutóbb pedig Hollandiában indult be a szolgáltatás. Ez utóbbi eseményen egy heves vitákat kiváltó kijelentést is tett Reed Hastings a társaság CEO-ja. Azt állította, hogy a Netflixnek köszönhetően csökkent a felére Kanadában három év alatt a BitTorrent forgalma. Ez az állítás egyelőre maximum közvetett bizonyítékokkal támasztható alá, de tény, hogy a Netflixben megvan a potenciál, hogy a kalózoldalak legális alternatívája legyen. Ez egyébként kimondott célja is a vállalatnak, hiszen a korábban idézett Ted Sarandos elmondta azt is, hogy a torrentezők körében népszerű tartalmak előkelő helyen szerepelnek a bevásárlási listájukon.

Nem irigyeljük a tévétársaságokat. Ők elhitték, hogy az internetes televíziózás azt fogja jelenteni, hogy majd nézzük az RTL Klub (tetszőlegesen helyettesíthető bármelyik magyar vagy külföldi adóval) aktuális adását a tabletünkön út közben. A Netflixnek hála viszont hamarosan mindenütt eljön az a kor, hogy legális úton nézzük azt, amit akarunk, hiába akarnak minden más szemetet az arcunkba tolni. Persze néhány évig még megvívják a maguk haláltusáit a mai tévétársaságok, ám elkerülhetetlen a vereség. Nem amiatt fognak elbukni, hogy az emberek egycsapásra lemondják a tévé előfizetésüket, hanem azért, mert a fiataloknak már eszük ágában sincs előfizetni.