A tehetségkutatás mint fogalom Magyarországon egybeolvadt a kereskedelmi csatornák műsoraival. Ezzel párhuzamosan a fiatalok közt tombol a trend: minél kevéssé ismeri a nagyközönség az általa kedvelt zenét, annál menőbbnek tudhatja magát. Vajon tényleg csak ez a két út létezik? A sokszor silánynak minősített pénzorientált zene és az underground? Egy felvidéki zenekar szemüvegén keresztül mutatjuk be az egyik lehetséges választ.
A média tömeges igényt igyekszik tükrözni, kielégíteni. Akármennyire is szidjuk, ők azt teszik műsorra, amit sokan vesznek. A dolguk ugyanakkor messze nem ilyen egyszerű, hiszen ugyanúgy meg kell találni a nyugdíjas elvárásait, mint a tizenévesekét: az 50-60 éves generáció merőben másként érdeklődik az újonnan színre lépő zenei irányzatok és zenekarok iránt, mint a gimnazisták vagy egyetemisták.
Mellényúlások
Mint ahogy minden gyerekcipőben lépkedő megvalósításnak, úgy ez az underground szcéna megjelenítése is okoz mulattató perceket a közönségnek. Leginkább mellényúlásokkal. Ékes példa erre a Kistehén Tánczenekar fellépése az X-faktorban. Akik csak hírből ismerik a zenekart, azok is tudják, hogy ők bizony tényleg a „mélyből” jöttek. Hiába választotta ki maga a főszerkesztő az általuk lejátszott dalt a műsor számára, elsőre csak nem sikerült összehozni a fellépést (másodszorra igen). Nem sokkal a történtek után a Kistehén a következő klipet készítette:
Ez csupán egy példa arra, hogy a média ugyan igyekszik odafigyelni a fiatalok ízlésére, ám sem teljességgel átlátni, sem okosan felhasználni még nem tudják. ByeAlexről sem lehet eldönteni, hogy most valóban népszerű-e, tetszik a fiataloknak, vagy szórakoztatja őket az egyszerű (pentaton hangzás, négynegyedes ritmus) némi ELTE-s filozófiával fűszerezve.
Felvidékről merre?
Egy-egy pesti fellépésre ritka, ha nem fizettünk rá. Szabadságot kérni, megszervezni a helyet, a fuvart. Muzsikálunk, és talán ha pont kapunk annyit, hogy nullára kijöjjünk. Ám nekünk még mindig megéri, mert jó a koncert. Most vagyunk túl három lemezbemutatón. Párkányban, Esztergomban és Budapesten voltunk. Párkányban például a Kultúrház nagytermében léptünk fel, és kicsit meg is lepődtünk a tértől, hogy hogyan is fogjuk megtölteni, de sikerült, és hatalmas élmény volt. Felállított színpadon játszottunk, hogy közelebb lehessünk a közönséghez, együtt táncoljunk, örüljünk. Hiszen az energia amit ők adnak, az éltet bennünket is – ez egy nagy körforgás.”
A közönség tehát összetartó, a koncerteket is körüllengi a valahová tartozás megfoghatatlan, mégis pulzásó érzése. Réka is vagy egy tucat szívmelengető sztorit osztott meg ezzel kapcsolatban: a rajongók is tesznek azért hogy „jóviláglegyen”. „Van, aki felajánlja, hogy ingyen elfuvarozza a bandát a koncerthelyszínre, hangszerestül, jókedvestül, mindenestül. Más valaki meglepett bennünket saját készítésű borából 12 palackkal. Mondván: „Ha csak annyit spóroltok ezáltal, hogy egy új húr szettet vehet valaki, már megérte.” Mindenki lehetőségeihez képest hozzá akar járulni ahhoz, hogy tovább zenéljünk.” - meséli Réka. Így már fesztivál fellépéshez is jutottak, de ugyanez mutatkozik meg egy egyszerű megosztásban is a közösségi oldalakon.
Szól a rádió!
Az utóbbi években egyértelműen megnőtt az igény a sokféleségre a rádiókban. Ennek talán leginkább az MR2- Petőfi Rádió igyekszik eleget tenni, aki különböző műsoraival próbálja biztosítani ezt a szivárványos zenei felhozatalt. Műsoraik: Selector az angolok kedvelőinek, Egész úton hazafele, Dance Zóna és az Akusztik, a teljesség igénye nélkül. Mint közmédia, a Petőfinek emellett a magyar kiszenekari jóságokat is igyekeznie kell nyomon követni. A heti top 30-ban vegyesen vannak az unalomig játszott külföldi előadók, a nagy magyar dalokkal karöltve. Bár hangsúlyt kap a magyar zene, ám a szűkebb rétegnek játszó zenészek mégsem jutnak szóhoz. Hiába van mögöttük gondosan kidolgozott grafikai háttér, értékes zenészek és a párezres közönség. Ezek a zenekarok jobb esetben feltűnhetnek egy-egy fesztivál színpadán, de fő platformjuk marad a koncert.
A határon túliak nagyobb odafigyeléssel fordulnak saját tehetségeikhez. A támogató/kutató programjaik nevükön túl, tesznek is valamit a fennmaradásért. Ékes példája ennek a szlovákiai Diákhálózat, melynek segítségével és meghívására Brünn, Nyitra, Pozsony, Prága, és Budapest színpadai is megnyíltak előttük. A magyar EFOTT-hoz hasonlóan, a felvidéki egyetemistáknak is van egy nyári fesztiváljuk, mely Gombaszögi Nyári Tábor névre hallgat: ott már négy éve mindig jóvilágvan, s idén is a fő fellépők közt lesznek, neves magyarországi előadók mellett. A Diákhálózat ékes példája annak, hogy egy közösség hogyan tudja úgymond az élet minden területén támogatni egymást.
Rékáéknak emellett volt szerencséjük Lendvára, Berlinbe is eljutni, sőt Moszkvában és Nyizsnij Novgorodban is felcsendült már a zenéjük. A koncertek mellett folyamatos az alkotó munka, decemberben jelent meg második stúdióalbumuk, aštúrovszkaya is (2011-ben jelent meg első nagylemezük, a Hanne).
El kellene dönteni
Mint ahogy minden művészeti ág, úgy a zene sem elsősorban a profitról szól. Pontosabban, nem szabadna, hogy erről szóljon. Alig akad magyar zenekar, aki megengedheti magának, hogy szimplán ebből éljen. Sokaknak van mellette „világi” megélhetési forrásuk is. Ez persze nem zárja ki az álmot, miszerint egy nap szeretnék, hogy ez elég legyen, s teljes erőbedobással a zenének élhessenek. Egybetartani a csapatot a szűkös évek alatt, próbálni, koncertet szervezni (úgy, hogy a vége gyakran ráfizetés), mindezt azért a jóleső másfél óráért, amit a fellépést jelent. A feladat több, mint embert próbáló. Ugyanakkor mégis csak elég. Életben tartotta a Quimbyt 20 éven át. Hiszen a hű, érzékeny, és kezdetektől jelen lévő közönségnek nem a hírnév kell. Sokkal inkább a folyamatos fejlődés, az igényes és őszinte zene. A közönség rajongani, szeretni akar.
Itthon már csak azt kéne eldönteni, hogy pontosan milyen formában is hagyja a média betörni a kapcsolatok híján lévő, ám annál tehetségesebb művészeti szereplőket. A magyar közönség épp eléggé nyitott, és sokrétű hozzájuk. Gondoljunk csak a Punnany Massif sikereire, vagy az Irie Maffiára.. Mindannyian már nagyöregnek számítanak zenei fesztiválokon. Kicsit olybá tűnik, mintha a Petőfi is biztosra menne: az immár ismert és befutott hazai zenészekkel szeret dolgozni. Réka úgy véli, a magyar zenei piac termel és dübörög, de talán eljön az az idő, amikor celebek helyett, értékeket alkotó zenészek fogják uralni azt.
