A New York Times (NYT) online változatának megvan az egymilliomodik előfizetője, és további 1,1 milliónak jár a nyomtatott és az online változat egyszerre. A patinás újságnak a 164 éves történelmében soha korábban nem volt még ennyi fizető olvasója, így nem véletlenül ír mérföldkőről Dean Baquet, az újság felelős szerkesztője. Lehet-e ez alapján általánosságban arról beszélni, hogy a megmaradt print médiumok végre megtalálták útjukat a fizetni hajlandó közönségükhöz, és enyhül a finanszírozási gondok miatt hosszú évek óta tartó szenvedésük?
A fizetős online tartalmak 2011-es bevezetése tűnhetett merész húzásnak a NYT részéről, ám gyakorlatilag az egyetlen esélyük volt a fennmaradásra – legalábbis azon a minőségi színvonalon, amelyet a lap évszázados történelme alatt megalapozott.
Kép: Wikimedia Commons
A print média hanyatlása
Ekkor már hosszú évek óta tartott az eladott print példányszámok drasztikus csökkenése, amely természetesen a hirdetési bevételek apadását is magával hozta. Már ez a folyamat önmagában is kétségbeejtő volt a nyomtatott lapokra nézve, amelyekre egyébként általánosságban jellemző volt, hogy nem igazán találták a helyüket a digitális világban, elkényelmesedtek, elmaradtak az online fejlesztésekben, és az egyre burjánzó kizárólag interneten megjelenő magazinok sikeresebben akvirálták az olvasókat. A kirobbanó gazdasági válság aztán még egy lapáttal rátett az amúgy sem elhanyagolható problémákra, hiszen a vállalatok drasztikus mértékben faragták le hirdetési költéseiket. Ez a két egymást erősítő folyamat azt eredményezte, hogy nagy múltú lapok is lehúzták a rolót, a többiek pedig drasztikus megszorításokra voltak kénytelenek. Ezek a folyamatok elég ijesztőek voltak, hiszen egy jól működő demokratikus rendszernek elengedhetetlen tartozéka a független, az aktuális kormányzat tevékenységét szüntelenül ellenőrző, az állampolgárokat megfelelően (lehetőleg elfogulatlanul) tájékoztató sajtó.
Kép: Medialink
Amikor a hirdető beleszól
Számos példát láthattunk arra is az utóbbi években, évtizedekben, hogy egy legnagyobb részben hirdetési bevételekből álló médiafinanszírozási rendszer messze nem egészséges. Fennáll ugyanis a veszély, hogy bizonyos őket érintő/nekik nem tetsző témák huzamosabb feszegetése után továbbállnak, vagy éppen az újságírót állítja le a lap felsővezetése. A másik oldalról viszont a hirdetési bevételek teszik/tették lehetővé, hogy a tájékoztatás valóban széleskörűen, azaz tömegek által elérhető áron valósuljon meg.
Visszakanyarodva a megszorításokhoz: sajnos nem láttunk példát arra, hogy rezsicsökkentéssel sikerült volna ellensúlyozni a bevételek elapadását, annál inkább létszámleépítésekkel, a tudósítói hálózat csorbításával, “olcsóbb” munkaerő alkalmazásával próbálták átvészelni a legnehezebb időszakot. Nyilvánvalóan a legköltségesebb és gyakran legkisebb befektetésarányos megtérüléssel bíró munkák az oknyomozó jellegű vállalkozások, ezek elmaradozásának hosszútávú következményeit talán nem kell magyarázni. Lehetne még különféle modellek és médiaelméletek citálásával olvashatatlanná tenni ezt a blogposztot, helyette inkább azt a gyors konklúziót szeretném levonni, hogy mindenkinek jó, ha a NYT-hoz hasonló médiumok sok pénzből tudnak gazdálkodni, és a legjobb, ha ez a pénz nem hirdetőktől, hanem közvetlenül a fogyasztóktól származik, akik hajlandóak áldozni arra, hogy tájékozottak legyenek.
A minőségi tartalomhoz kell a pénz
Ezért örvendezik hát most a NYT, soha ennyi ember nem fizetett még korábban a tartalmaikért. Dean Baquet az írásában kifejti, hogy ennek a sikernek köszönhető az, hogy ma ugyanannyi riporterrel dolgozhatnak, mint 15 évvel ezelőtt, sőt számos digitálismédia-szakértőt is tudnak alkalmazni. Ha nem jönnének ezek a számok, nem tudnának olyan szakértő újságírókat megfizetni, akik az igazi bennfentes információktól hemzsegő minőségi darabokat szállítják az újságnak. Ezért van lehetőségük végzett közgazdászokat foglalkoztatni a gazdasági rovatnál, doktorokat az egészségügyi témákban vagy például térképészeket, hogy interaktív térképeket csináljanak.
A mérföldkő bejelentésével egy szubjektív listába összeszedték az 50 legjobbnak vélt írásukat, cikküket, akinek van elég szabadideje, annak megvan a következő néhány napra az olvasnivalója.
