Nemrég tartották a BME-n a Szkeptikus Társaság ma már szokásos konferenciáját, ahol idén volt egy kommunikációs szempontból érdekes kerekasztal-beszélgetés is. Ez késztette a szekció két előadóját az alábbi írásra, mely a magyar tudomány kommunikációs lehetőségeit járja körbe.  Hol rontják el az intézmények? Miben lehetnének jobbak az újságírók? Tényleg a média a felelős az áltudományok terjedéséért? Melyek azok a szituációk, amikben nélkülözhetetlen a tudományos intézmények számára egy jó Public Relations szakember? És főleg: ki tehet róla, hogy a Voyager tizedszer is elhagyta a Naprendszert? Egy újságíró és egy a területet kutató pr-os közös véleménye.

Nagyon sok a tévedés, azzal kapcsolatban, mi egy újságíró dolga, hol ér véget a felelősségi köre, mikor és hogyan kell nyilatkoznia egy kutatónak, milyen jogok illetik ezután mindkét felet, mik a bevett szokások, és miért. Körüljárjuk a legfontosabb kérdéseket. Természetesen akinek nem inge, ésatöbbi, de az biztos, hogy viszonylag általános tendenciákról, tévhitekről beszélhetünk

A tudományos újságíró milyen állat?

Az egyik legfélrevezetőbb tévhit, ami a tudósok feltételeznek, hogy létezik tudományos újságíró és újságíró. A fogalom eleve problémás: ki lenne a tudományos újságíró, akinek tudományos fokozata van? Ebből a szerkesztőségekben nem sok akad, de ha van is, felmerül a kérdés, hogy miért értene jobban mondjuk egy fizikus doktor az orvostudományhoz, mint egy mesterdiplomás kommunikációszakos?

Ettől függetlenül viszont a tudományos újságíró szakértő: méghozzá az újságírás szakértője. Azaz úgy működik, mint bármilyen más újságíró. Ritkább esetben némi elmélettel együtt, de tapasztalati úton mindenképpen ismeri és gyakorolja a média működési mechanizmusait, döntéseit pontosan ugyanazok a tényezők befolyásolják, mint politikával vagy éppen kultúrával foglalkozó társaikét. Akkor is, ha éppen PhD-ja van.

Ha ehhez hozzávesszük a médiapiaci tendenciákat is, láthatjuk, hogy mennyire irreális az az elvárás a tudósok részéről, hogy az újságíró egy-egy bonyolultabb téma kapcsán napokig félrevonuljon, beleássa magát a szakirodalomba és régi, keményvonalas oknyomozást folytasson. Csak a példa kedvéért: azon amerikai lapoknak a száma, amiknek hetente megjelenő tudományos rovata is van, az elmúlt huszonöt évben csaknem húsz százalékára apadt. A folyamat Európában is hasonló: zuhannak az újságírói fizetések, túltelített és felgyorsult a szakma és a médiakonvergencia jegyében kialakuló új disztribúciós modell az azonnali, rövid, színes híreket preferálja.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy teljesen érthető, hogy a koncentrált lappiacon és az olvasókért folytatott versenyben előnyt élveznek a szenzációhajhász megfogalmazások, kattintásbarát címek, vitatható kutatási eredmények. Mivel ez a média egészére igaz, ezt számon kérni vagy szidalmazni nem célravezető. Tény, hogy a hatásvadászat miatt sok áltudományos hír és téma is felületet kap, de ez ellen leginkább a média ismeretében, és nem ellenében tud hatni a tudományos közösség. A média torzító, szelektáló mechanizmusait érdemes tehát adottságnak tekinteni, annak fényében pedig főleg, hogy a legfrissebb médiaelemzések szerint még mindig elsődleges forrásnak számít az újság és a televízió a tudomány híreit illetően.

Az újságíró nem a tudomány ellensége, hanem a barátja

A tudósok gyakori véleménye, hogy az áltudományok (definiáljuk őket bárhogy, ez egy messzire vezető kérdés, amit most hanyagolni fogunk) az újságírók miatt terjednek, mivel tudományos cikkeik tele vannak pontatlanságokkal, sok mindent túlegyszerűsítenek, sok helyen pedig konkrétan a tudós- (és a többségi) társasalom által is áltudományosnak minősített cikkek jönnek le.

Ebből gyakran vonják le a kutatók azt a hibás következtetést, hogy az újságírók nem ismerik vagy értik a tudományt, ezért dőlnek be mindenféle áltudományos maszlagnak. Megoldásnak pedig a (tudományos) újságírók képzését látják, amit talán jó lenne a kommunikáció szaknál kezdeni.

A valóság azonban ennél sokkal prózaibb: ezek a cikkek – jellemzően (heti) bulvárlapokban – azért jelennek meg, mert erre van kereslet, ezért fizetnek. Igen, a hirdetésekről beszélünk. Ráadásul Magyarországon nem kell végzettség az újságíráshoz, és a gyakorlat is azt mutatja, hogy a szerkesztőségek nagyon vegyes felépítésűek: mindenféle végzettségű emberek dolgoznak benne, viszont sokszor kevés kommunikációs szakember. A képzés kérdésében tehát nincs mit megfogni: sok újságírónak csak érettségije van, mégis kiválóan műveli a szakmáját.

Az újságíró nem tudhat mindenről

Pont a pár bekezdéssel feljebb vázolt erős előítélet (és még pár dolog, ezekről lejjebb) miatt a tudósok félnek az újságíróktól. Az eredmény: a tudományos eredményeket ritkán publikálják nem szaksajtóban, nem keresik az újságírókat. Márpedig utóbbiak egyszerűen nem képesek követni minden egyes tudományterületet (mondjuk a tudósok sem), ép ésszel belátható, hogy ez egyszerűen nem megy. Azaz, ha azt szeretnénk, hogy a sajtó hírt adjon valamilyen (magyar) tudományos áttörésről, érdemes szólni nekik. Márpedig azt szeretnénk, mert (legalábbis) a tudóslogika alapján a helyüket áltudománnyal fogják kitölteni; de az biztos, hogy nem tudománnyal.

A tudósok még egy okból nem fordulnak a lapok felé, amiket maguk is olvasnak: a nem szaklapokban megjelent írásoknak nincs impaktfaktora, így ha ott jelenik meg az írásuk, olyan, mintha semmit sem tettek volna a tudományért. Márpedig ez mérés- és presztízsbetegség: nem kell mindent mérni, és annak is bőven lehet hatása, ha valamit nem mérünk tudományosan - például az ilyen újságcikkeket. Arról nem beszélve, hogy az adófizetőknek jogos elvárása lenne, hogy legalább megpróbálják közelebb hozni hozzájuk a pénzükből végzett kutatásokat.

WTF is PUS?

Amennyiben mégis mérni akarunk, a fentieket egyébként a tudomány maga is alátámasztja. Az Egyesült Államokban a 90-es években létrejött a Public Understanding of Science kutatási területe, mely a tudomány nyilvános, laikusok általi megértését vizsgálja - elsősorban szociológiai és társadalomelméleti módszerekkel. A PUS kvantitatív kutatási eredményei szerint a tudós finanszírozása és munkájának társadalmi támogatottságának növelése érdekében abban a közegben is igazolnia kell tevékenysége relevanciáját, amely egyre inkább monopolizálja a döntéshozók tájékozódását – tehát a tömegkommunikációban. 

A terület egyébként arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen viszonyban áll a lakosság a tudományos termékkel, milyen képet kommunikál a média a tudományról, hogyan és milyen csatornákon, eszköztárak segítségével alakul ki a felek közti bizalom. A Jane Gregory és Steve Miller nevéhez köthető PUS egyszerre kifejezi „mind a tudomány társadalmi megértésére vonatkozó normatív és gyakorlati meghatározásokat, mind a tudományterület vezérelveit, mind azt a társadalmi és oktatási mozgalmat, amely a probléma felvetése nyomán született; a kifejezés ugyanakkor munkaköri leírás, kutatási terület és gyakorlat akadémikusok és kommunikátorok számára”.

A médiában való megjelenés létszükséglete a tudománynak, ugyanakkor klasszikus értékű és kifejeződésű társadalmi intézményként eleve vesztes pozícióban van a médiatermékekkel, érzékenyebb következményekkel a torzításokkal szemben. Mivel a rohamosan fejlődő kommunikációtechnológia és a digitalizálódó médiapiac nemcsak lehetőség, de kényszer is, ezért olyan stratégia kidolgozására van szükség, mely képes a tudomány évszázados identitását és pozícióját presztízsveszteség nélkül erősíteni.

Írjál meg tanulni

Azaz, jó lenne, ha az átlagember is megértene valamit a tudományos eredményekből. Ugyan nekik elsősorban konkrét kérdésekben (egészségtelenebb-e a mikrózott étel, lesz-e prosztatarákom a mobiltelefon sugárzásától, érdemes-e szelektíven gyűjteni a  szemetet, stb.), a mindennapi élet kontextusában jönne jól a segítség, főleg akkor, ha közben nem kell hozzá évekre visszaülni az iskolapadba. A tudományos publikációk átlagember számára érthetetlen nyelvezete megint csak külön bejegyzést érne, ennek kifejtése nélkül maradjunk annyiban, hogy egy tudósnak ma már mindkét nyelvet beszélnie kell. Szerencsére azért már itthon is akad jó példa, sok tudós kiváló nyilatkozó, együttműködő, mások pedig blogot vezetnek szakterületükről.

Ehhez azonban el kell engedni azt a kissé egoista alapvetést, hogy valaki pusztán attól kommunikációs szakértővé válik, hogy sokat beszél.  Senki nem lesz kamera- és nyomdakész csak azért mert heti kétszer katedrán állva tanít néhány tucat diákot és jelent már meg cikke a Nature-ben. Ezek ugyanis teljesen eltérő kommunikációs termékek, melyek más-más felkészülést igényelnek. Ha egy tudós azt szeretné, hogy a lehető legkisebb különbség legyen a nyilatkozata és a megjelent sajtótermék között, akkor az interjúadáskor nem árt mind stílusban, mind tartalomban igazodni a média kritériumaihoz és kiemelni nemcsak a tudós közösség, de a laikus olvasó és újságíró számára érdekes aspektusokat. 

Az Amerikai Egyesült Államokban a NASA (tehát egy állami tudományos intézmény) kutatóinak kötelező rendszeresen előadást tartaniuk közép- és áltlános(!) iskolákban, ahol arról beszélnek, mivel foglalkoznak. A megoldásból mindkét fél profitál: az érdeklődő gyerekek még közelebb kerülhetnek a tudományhoz (márpedig az újdongások minden gyereket érdekelnek), a kutatók pedig megtanulnak összefoglalni, különböző tudással rendelkező közönségnek magyarázni, tömöríteni, kiemelni a lényeget, analógiakat gyártani. Ezek közül a készségek közül több az élet minden területén hasznos, sőt, mivel ma már rendkívül szerteágazó a tudomány, kicsit egymástól távol álló területek tudósainak kis túlzással ugyanúgy kell magyarázniuk egymásnak, mint a laikusoknak.

A Voyager elhagyta a Naprendszert

A másik dolog, ami miatt a tudósok nem szeretnek a médiának nyilatkozni az előre kódolható pontatlanság. Csakhogy nem pontatlanságról van szó, hanem egyszerűsítésekről, amelyek néha valóban túlzóak. Nagyon nehéz belőni azt, mi az, ami még megengedhető, mikortól állítunk valótlant - ha a célközönségünk nem szakemberekből, hanem laikusokból áll. A kérdések általában ennél sokkal árnyaltabbak, de a közérthető példa kedvéért maradjunk a Voyagernél: egyrészt sok újságíró tudja, hogy valójában a csillagközi térről van szó, az olvasóknak azonban ez semmit sem mond, címbe pedig ilyen dolog nem való, jó lesz az Naprendszernek is.

Másrészt sokszor a fals információk forrásai tudományos intézmények, akik maguk indítják a hájpot, aztán a cáfolat után persze az újságírókon csapódik az egész. Gondoljunk csak az arzénos életet bejelentő sajtókonferenciára vagy a fénysebességnél gyorsabb részecskékre, de mindenféle - régebben - rosszul kommunikált információból indul ki a Voyager furcsa viselkedése is.  

Na és a tudományos intézmények PR-osa milyen állat?

Magyarországon elsősorban ritka jószág, pedig nemzetközi példák tucatjai mutatják, hogy tevékenysége nemcsak a média és a tudósok közötti konfliktusok elsimításában hasznos, de komoly profitot is termelhet. Ő az a szakember, aki hídként feszül a két fél között és egyszerre érvényesíti a kutatói és marketingszemléletet. Ismeri a média működését, de átlátja annak az intézetnek is a kutatási portfolióját, aminek az alkalmazásában áll. Elfogadja, hogy a kutatóknak elsősorban az a céljuk, hogy a tudományos ranglétrán előrejussanak, és így nem marad idejük a társadalmi kommunikációra, de azt is belátja, hogy nem elvárható az újságíróktól, hogy egy adott téma szakértőjévé, egyfajta minitudóssá váljanak.

A belső tudománykommunikációs szakember nemcsak segíti, hogy az innovációs eredmények közérthető formában jussanak el a média munkatársaihoz, de esetenként felkészíti a tudósokat egy-egy nyilatkozat veszélyeire, kommunikációs tréningeket is tart. Jó kapcsolatot ápol a szerkesztőségekkel, tudománynépszerűsítő konferenciákat szervez és segíti a szélesebb társadalom számára is hasznos információk közzétételét. Nem pusztán adminisztrációs és koordináló munkatárs, hanem tartalom-előállító, és -közvetítő is: tevékenységével nemcsak az érdekellentétek elsimításáért felelős, de a tudósok és újságírók feladataiból egyaránt átvéve növeli a tudományos hírek megbízhatóságát is.

Az áltudományok ettől még velünk maradnak

A folyamatnak természetesen van egy másik oldala is: az embereknek szükségük van arra, hogy mindenfélében higgyenek. Mindig lesz kereslet az áltudományos témák iránt, ezt nem lehet és nem is kell megakadályozni. A tudásunk a világról ma már szinte száz százalékban közvetített: ha kivonnánk belőle mindazt, amit nem tapasztalat útján építettünk be a gondolkodásunkba, szánalmasan kevés maradna.

Tény, hogy a közlés a legkevésbé megbízható forrás, de a tudomány működése számtalanszor bizonyította már, hogy nincs okunk azt feltételezni, hogy rosszabbak/butábbak azok az emberek, akik elhisznek nem bizonyított dolgokat, mint a tudósok akik, azt hiszik, hogy be tudtak valamit bizonyítani és csak a későbbi évek kutatási programjai cáfolják majd meg a tudásukba vetett vak hitüket. A tudományról tehát túlidealizált képet sem érdemes fenntartani: erről árulkodnak az orvosi műhibák, a forradalminak beharangozott új eljárások káros következményei, stb. Számos esetben a tudósok maguk sem értenek egyet bizonyos kérdésekben, sőt, más területről gyakran ők is teljesen laikusként, kollegiális alapon hisznek az eredményeknek pusztán azért, mert a kávézóban egy másik prof. is azt mondta. Hogyan várhatnánk így el a média munkatársaitól vagy ne adj isten a közembertől, hogy tudja a megcáfolhatatlan igazságot egy-egy konkrét tudományos kérdésben?

A tudományt érdemes tehát nem jelen idejű, eleve adott és statikus konstrukcióként felfogni, hanem inkább egy folyamatosan készülő, hangos vitákkal tarkított, kísérletező programként célszerű kezelni és értelmezni. Így a benne zajló interakciók és róla szóló közbeszéd sem lehet berögzült: folyamatosan új kommunikációs modellek kidolgozására, a felek konszenzusra törekvésére és a felelősségi- és hatáskörök rugalmas hálózatának kidolgozására van szükség.

A PR-osnak, a tudósnak és az újságírónak más az eszköztára ugyan, de közös a célja: a teljes körű megértés, az adott médium vagy kutatási eredmény iránti bizalom kiépítése, a társadalmi interakción alapuló kétoldalú kapcsolat megteremtése. Nem konkurensei, hanem csapattársai egymásnak, akik ha intézményük érdekei mellett egymással csatároznak és a közt nem szolgálják, végleg elvesztik hitelüket, de ami még rosszabb: erősíthetik a társadalom tudományos témák iránti apátiáját is.