Az elmúlt években több olyan probléma került előtérbe, amelyek jelzik, mennyire nehéz a klasszikus jogintézményeket online viszonyokra alkalmazni. Mi is több ilyennel foglalkoztunk már: a kommentek kezelése, a lekövethetetlen oldalakon való reklámozás, vagy akár a közösségi profiljaink kihatása a munkaviszonyunkra. Ezek a problémák azonban jóval fontosabb elvi kérdésekre világítanak rá: kell-e szabályozni az online világot, és ha igen, lehet-e egyáltalán, vagy a jogalkalmazás kénytelen lesz meghajolni a technikai fejlődés előtt?

Szívesen kezdeném azzal a nagystílű gondolattal, hogy a fenti kérdések egyidősek magával az online térrel, de ez nem volna igaz. Az internet megjelenése miatti izgatott várakozás és hurráoptimizmus kezdetben nem hagyott teret baljós gondolatoknak. Nem is csoda: egy új társadalmi jelenséget alaposan meg kell ismerni, mielőtt jogi szabályozás alá vonnánk. Az azonban mindenképp beszédes tény, hogy az internet megjelenése óta eltelt bő három évtizedben nemcsak nem született az online világra vonatkozó egységes szabályrendszer, de több kérdés esetében még mindig sötétben tapogatózunk.

Forrás: mindwhirl.com

Való igaz, hogy több jogviszonyt sikerrel szabályoztak: rendezték az online kereskedelmet, fogadásokat, reklámozást, tudunk webes felületen biztonsággal bankolni vagy hivatalos ügyeket intézni. Több nagy horderejű kérdés azonban továbbra is nyitott. Egy blog sajtónak számít? Be lehet záratni egy oldalt a kommentek miatt? Hogyan érvényesítjük a jogainkat egy olyan oldallal szemben, amely egy bahamai szerverről fut? Egy nyilvános wifi hálózatról névtelenül rágalmazóval szemben hogy járjunk el? Összességében: hogyan alakul a sajtó- és szólásszabadság az interneten?

A senki földjén garázdálkodni

Az online sajtó szabályozandósága kapcsán két elmélet csap össze: az egyik szabályozatlanul hagyná az egész online médiát, a másik újragondolná a már meglévő szabályokat. A szabályozatlanságot támogatók érvei leginkább az internet biztosította új, demokratikus lehetőségeket állítják középpontba. A véleménynyilvánítás és a demokratikus nyilvánosság ugyanis webes felületen minden szereplőt egyformán, korlátozás nélkül megillet, e két szabadságjognak tehát merőben új, az eddigieknél messze bővebb lehetőségét biztosítja. Az állami beavatkozás szükségszerűen eltorzítja az egyenlő, demokratikus működést, így nemcsak fölösleges, de egyenesen káros is. És különben is, az internet világa már csak technikai okokból sem tűr el semmilyen zabolát.

Azonban a felvilágosult, demokratikus, minden felhasználó egyenlőségén alapuló működés délibábnak bizonyult. Az online tér ugyanis nem a felhasználók által szabadon, kötöttség nélkül generált tartalom dominanciájáról szól. Ha ránézünk a SimilarWeb statisztikáira, látjuk, hogy a leglátogatottabb magyar oldalak között csak elvétve akad olyan, amely mögött nem egy profitalapú gazdasági társaság áll. A toplistán szereplő sajtótermékektől pedig, amelyek a hagyományos sajtó tartalmainak online megnyilvánulásai, nem várható el, hogy gazdasági, politikai érdekeikkel ellentétesen biztosítsák a vélemények sokszínűségét.

Forrás: colourbox.com

Ami pedig a felhasználók gondolkodását illeti, nos, itt szintén nem várhatunk csodát. Ma már nem a fogyasztóhoz eljutó csatornák száma szűkös, mint mondjuk a televíziózás hőskorában, hanem pont a befogadóképessége. Az átlagos fogyasztó nemhogy nem képes válogatni a beérkező információk minősége alapján, de már fel sem tudja dolgozni azokat.

A fentieket összegezve eljutunk a multi channel paradoxonként ismert tételhez, mely szerint a „sokszereplős piac még nem jelenti, hogy a vélemények médiapolitikai értelemben is sokszínűek lesznek”. A piaci verseny ugyanis a fogyasztó figyelméért folyik, ha egy téma népszerű, úgy azt a témát addig hajtják, ameddig igény van rá. És a dolog remekül működik: elég a „szex” szót beleírni egy címbe, hogy a kattintások száma megsokszorozódjon a cím mögötti tartalomtól függetlenül. A tartalomgenerálók érdekeltek a kattintások számában, tehát a mindenkor népszerű tartalmakat fogják újra és újra előállítani – hasonlóan a hagyományos, web előtti sajtóhoz.

Újrahajtogatni a papírt

Az online sajtó működésének váza, úgy tűnik, nem is különbözik annyira a papíralapúétól vagy a televízióétól. Ugyanazokat a problémákat látjuk felmerülni, csak más köntösben: nem nyomdából kitolt vagy szerkesztőségből sugárzott tartalmat fogyasztunk, hanem egy megfoghatatlan térben létező adathalmaz alakul át a szemünk előtt értelmezhető jelekké. Jogosnak tűnik tehát az igény, hogy a webes felületek viszonyainak rendezésére egyszerűen a már meglévő jogi szabályozást vegyük alapul. Ahogy Koltay András médiajogász megállapítja: önmagában a szabályozás nehézsége nem meggyőző, elvi érv a szabályozás ellen, pusztán csak praktikus. A simább, könnyebben járható út.

Az online sajtó a klasszikus média hibáit – mint a véleménypluralitás akadályozása, vagy a profithajhászás szülte igénytelenség – egyrészt megörökölte, másrészt viszont generált újabbakat. Ezek az újabb hibák pedig az internet adta technikai lehetőségekből adódnak, legfontosabbnak azt érzem, hogy az internet felelőtlenül gázol át az államhatárokon, nem tiszteli a nemzeti bíróságok joghatóságát.

Forrás: undertun.com

Az Egyesült Államokban működik a világ szervereinek jelentős része, talán pont azért, mert nagyon széleskörűen értelmezik a szabadságjogokat, és nem tisztelik a többi állam bíróságainak döntéseit. A magyar bírói fórum ezerszer megállapíthatja például a Kurucz.info jogsértő létét, mégsem történik semmi, mert a tengerentúlon máshogy gondolkodnak a sajtószabadságról. Ami az európai túlérzékenységet kiborítja, az az USA-ban simán belefér. De még ha egyet is értenének velünk, akkor sem lesz következmény: az Egyesült Államok bírói fóruma nem fogja elismerni a magyar ítélet hatályát.

Hol indítson a sértett eljárást az őt rágalmazó tartalom ellen? Ott, ahol lakik, tehát Magyarországon? Vagy ott, ahol a szerverek vannak, az Egyesült Államokban? Esetleg ott, ahol a sértettnek védendő jóhírneve, becsülete van, tehát mindenhol, ahol tevékenykedik? Talán ott, ahol a jogsértő tartalom célközönsége él, tehát minden magyarlakta területen? Esetleg ott, ahol az elkövető lakik, tehát ki tudja, hogy hol? Nem igazságtalan, hogy míg itthonról könnyedén tudok tartalmat feltölteni egy amerikai szerverre, és így kibújni a magyar joghatóság alól, addig a sértettnek talán egészen a szerverig kell menni, hogy igénybe vegye a jogszolgáltatást? És mi van akkor, ha egészen odáig elment, de az elmarasztaló ítélet kihirdetése előtt két nappal a jogsértő tartalmat az amerikai szerverről az elkövető egy ausztrál szerverre tölti át?

A válaszokat nyilván nem tudom. Azt gondolom azonban, hogy nem elég a hagyományos média szabályozását alapul venni, szükségesnek mutatkozik az egységes szabályozás, egy „online sajtótörvény”, amely nem csak nemzeti szinten rendezi a viszonyokat, hanem széleskörű nemzetközi konszenzussal érvényesül a legtöbb államban. Nagyon általános gondolat, klisé, igazi se füle, se farka, de még ettől is nagyon messze vagyunk.

Trollok a kapuk előtt

A fentiekben csak a sajtószabadságról volt szó, pedig a szólásszabadság jogintézménye is hasonló cipőben jár: az online tér miatt olyan kihívásokkal szembesül, amelyekkel korábban még nem. Ennek oka – a sajtóhoz hasonlóan – főként a nemzetközi joghatóság hiánya és a nyilvánosság fogalmának átalakulása.

Forrás: everything-pr.com

Amikor a sajtó-, és szólásszabadság fogalma kialakult, kevesek kiváltsága volt tömegekhez szólni. Ma már, hála az internetnek, az úgynevezett bekerülési küszöb elég alacsonyra került. Bárki képes nyilvánosság elé állni, bárki képes ötpercnyi hírnevet szerezni. Persze az online média továbbra is tőkeerős vállalkozások kezében van, de egy kiadós jogsértésre elegendő teret akárki kaphat, hiszen az interneten való közzététel alapból nyilvánosságnak számít.

A február eleji, strasbourgi döntés ugyanis azt is tartalmazta, hogy egy komment abban a pillanatban megvalósíthat jogsértést, hogy az megjelent – függetlenül attól, hogy látta-e valaki. A web hajnalán jó ötletnek tűnt, hogy mindenki hozzászólhasson minden témához, ma már inkább nyűg az egész: minőségi tartalomgyártók kerülhetnek bajba fröcsögő trollok miatt.

Minden vélemény értékes?

Nem igaz, hogy minden vélemény értékes. Nem igaz, hogy mindenki tud olyat mondani, ami megfontolásra méltó. Az egyén szabadsága önmaga kifejezésére nem jelentheti azt, hogy felelőtlenül, sokak előtt hadonászhatunk szavakkal és mondatokkal. Summum ius summa iniuria – azaz a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz. Sosem tűnt aktuálisabbnak Alexander Meiklejohn gondolata: „Nem az a fontos, hogy mindenki beszélhessen, hanem hogy minden, ami fontos, ki legyen mondva.” Nyilván értékítélet kérdése, hogy ki mit tart fontosnak, de hogy egy adott tartalom alatti harmadik kommentnél már egymást, a szerzőt, a nőket, a férfiakat, a kisebbségeket, avagy épp a többséget gyalázzák a „demokratikus vitában” résztvevők, bizonyára nem az.

Forrás: eclosure.com

Félreértés ne essék, a kommentelés lehetősége nagyszerű vívmány. Minőségi tartalmak bújnak meg egy-egy hozzászólásban, sokszor élvezetesebb a kommenteket olvasni, mint az adott cikket, videót figyelni. Csak az értéket néha egy nagy halom ostobaság alól kell előbányászni. Pont ez az alacsony bekerülési küszöb, az újfajta nyilvánosság következménye. Az pedig, hogy a hozzászólók játszi könnyedséggel valósítanak meg jogsértést, már külön pikantéria. Igen, játszi könnyedséggel, ugyanis a büntetés valószínűleg elmarad.

Bűn nélküli büntetés, büntetés nélküli bűn

A nemzeti határokon való átnyúlás és a nyilvánosság fogalmának megváltozása mellett meg kell emlékeznünk arról is, hogy az internet lenyűgöző technológiai fejlettségünk egyik szimbóluma: biztosítja nekünk azt, hogy jogsértések sorát kövessük el mindenféle következmény nélkül. Ha egy hatgyermekes háztartás egyik tagja például a családi wifiről rágalmaz valakit, pusztán az IP-cím alapján nem lehet őt beazonosítani. Pláne, ha nyilvános wifi hálózatról teszi.

Forrás: mshcdn.com

Az, hogy a kommentekért viselt felelősséget a tartalomszolgáltatókra hárítják, annak elismerése, hogy nagyon költség- és időigényes előkeríteni az elkövetőt – már ha egyáltalán lehetséges. Ennél a példánál tehát mondhatjuk, hogy a jogalkalmazás feladta a harcot a technikával szemben. Meghajolt a tények előtt és beismerte: nem képes a hagyományos eszközökkel érvényesíteni a jogrendszer szabályait. A wifis példa elég egyértelmű, a közelmúlt azonban szolgáltatott egy érdekesebbet, ahol az elkövetők megvannak, csak az információ terjedésének sebessége és az alacsony bekerülési küszöb miatt a számuk drasztikusan megnövekedett.

Történt ugyanis, hogy egy online tartalmat a volt siófoki polgármester magára nézve sérelmesnek tartott, és feljelentést tett. Azt most hagyjuk, hogy az ügyészség miért vette át a magánvádas eljárást, a téma szempontjából az érdekesség, hogy eljárás alá vonták mindazt a tizenhét embert, aki az adott cikket a Facebookon megosztotta. A megosztás ugyanis híresztelést valósít meg, amely a rágalmazás vétségének egyik tényállási eleme, a megosztók tehát mind gyanúsíthatóak rágalmazással. Tizenhét elkövető nem olyan sok, voltak már több száz fős maffiaperek is. De vajon mi történik, ha a cikket nem tizenheten, hanem százezren osztják meg egyszerre? Eljárás indul százezer ember ellen? Ráadásul nem is egy darab eljárás indul elsőrendű, másodrendű és százezredrendű vádlottal, hanem százezer külön eljárás. Lehetséges ez? Elméletben igen, gyakorlatban aligha. Hol van az a határ, ahol egy bíróság már nem bír lépést tartani a technikai fejlettséggel? Tudjuk egyáltalán a siófoki tizenhetek ügyét úgy szabályozni, hogy a siófoki százezrek ügyében se csorbuljon a jogbiztonság? Vagy megint térdet hajt a jogalkalmazás?

Az itt leírtak nem tartalmaznak semmilyen világmegváltó, újító, vagy nagy horderejű gondolatot, bárki, aki kicsit is ismeri a web világát, töprenghetett ugyanezeken. Alapvetésekről van szó, a legelemibb kérdésekről, nem érintettünk semmi komoly, összetett problémát. Például azt, hogy egy keresőmotornak, mondjuk a Google-nek a találati listáknál van-e felelőssége abban, hogy az érték- és véleménypluralizmus szellemében sokszínű tartalmat tárjon elém, ne csak azt, amit ő maga szeretne. Merthogy ez is kapcsolódik a témához.

Forrás: dailystar.co.uk

Quo vadis?

Adott tehát ez a három faktor: a nemzetközi joghatóság hiánya, a nyilvánosság fogalmának átalakulása és a rendszer technikai lekövethetetlensége. Nyilván több tényezőt lehet még említeni, amelyek az online sajtó- és szólásszabadságot bizonytalanságban tartják, én most ezt a hármat emeltem ki. Abban azonban egyet érthetünk, hogy e két szabadságjog jövője erősen kérdéses, a rájuk vonatkozó szabályozás korábbi igazságai, határai és korlátozásai elmosódni, megremegni látszanak. Kérdés akad bőven, válasz még a kevésnél is kevesebb.

Kell szabályozni? Igen, kell. Lehet? Valószínűleg lehet. Ki lehet kényszeríteni a szabályok érvényesülését? Legalábbis reméljük. Ki fog kristályosodni az online szabadságjogok új fogalma? Elképzelhető. Lesz bizonytalanság, lesznek joghézagok, szabályozatlan kérdések? Teljesen biztos.