Szombaton eltűnt egy 18 éves lány. Amióta Magyarországon is milliók vannak a Facebookon, szinte automatikus, hogy a hozzátartozók, vagy azoknak a közösségi oldalon lévő ismerősei a rendőrségi bejelentéssel egy időben, vagy még annál is hamarabb kezdik el online kerestetni az eltűnteket. Hasonló ügy pedig akadt bőven, sajnos olyan mennyiségben, hogy az már néha nehezen elviselhető. A mennyiség, a zaj tehát mindenképpen nehezítő tényező.

Akár még fél éve is azt mondtam volna, hogy ez nem egy hatékony módszer, sőt sok esetben akár a nyomozást is akadályozhatja - gondolták velem együtt a rendőrök Bándy Kata eltűnésekor. A lányt tízezrek keresték a közösségi oldalon, a felhívást rengeteg nyelvre lefordították, külön Tumblr-oldala is volt. A végeredményt sajnos tudjuk, de ez nem a közvetítő médiumon múlt.

Szintén tízezrek kerestek egy, a Szigetről eltűnt edzőt. Pontos információk erről az ügyről nincsenek, mindenesetre annyi biztos, hogy klubja megosztotta a Facebookon az eltűnt képét, és egy másik amerikaifoci-klubtól kaptak visszajelzést arról, hogy salzburgi kórházban fekszik.  

Volt persze több olyan eset is, amikről ugyan nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy nem valódiak, azonban olyan kevés információt tartalmaznak, hogy akár még a rendőrség sem képes megmondani, hogy valóban keresett személyről van-e szó. Alapvető hiba, hogy a felhívásokat terjesztők nem jelölnek meg dátumot a képeken, illetve nem engedélyezik a hozzászólásokat, így a kétségbeesett osztogatás akkor is tovább folytatódik, amikor már nem aktuális. Ez pedig a bizalmatlanságnak ad táptalajt, hosszabb távon csökkenti az ilyen keresések hatékonyságát.

Nem beszélve arról, hogy egyesek tudatlanságból, vagy gonoszságból teljesen hamis felhívásokat tesznek közzé. Pont egy ilyen szaladt végig a neten múlt héten is, megint tízezrek kerestek egy állítólag szerencsétlenül járt lányt. Az információk hiányosak voltak, a fotó pedig egy ügynökségtől származott, megvágott kép volt.  A feltöltő persze azóta már törölte a felhívást.

Szerencsére ez nem vette el a facebookozok kedvét a hasonló, de kellően alátámasztott esetek terjesztésétől, meg is lett az eredménye. A Facebook közvetlen ereje is megmutatkozott, valaki felismerte az utcán a a múlt hétvégén eltűnt, összezavarodott lányt. Ez még a megtalálásához nem volt elég, kellett az RTL nézettsége is: egy róla készült riport után vette a bátorságot, és életjelet adott magáról. Viszont a hír mindenképpen a közösségi oldalról indult, ráadásul a megtalálás hírét is a Facebookon jelentette be a riporter. Persze, kellett az is, hogy az anya felvegye a kapcsolatot a rendőrséggel és az őt megkereső médiumokkal.

Azt eddigi is láttuk, hogy még mindig a kereskedelmi csatornák tudják a legnagyobb közösségi jelenlétet produkálni, elég csak a különböző tehetségkutatók percembereinek tízezres Facebook-bázisára gondolni. Most már azt is tudjuk, hogy megy ez jó ügyek érdekében is.

Van értelme tehát a Facebookon kerestetni? Egyértelműen igen, de nagyon nem mindegy, hogyan. A keresőknek pedig nem árt leellenőrizni néhány dolgot (például a kép valódiságát), mielőtt bármit megosztanak.

Röviden: semmit. Sajtóközleményeket persze lehet írni, de azt senki ne várja el, hogy az újságírók foglalkozzanak a naponta ezerszámra megjelenő okostelefon-alkalmazásokkal, vagy éppen az üzleti réteget megcélzó, még nem működő, inkubátorban nevelkedő projektekkel.

Arra, hogy hogyan ne csináljuk, jó példát láttunk pár napja a Gwakernek köszönhetően: a Yahoo hétmilliárdot fizetett egyetlen alkalmazásért egy 17 éves brit srácnak, Nick D’Aloisio-nak. Ez már önmagában is elég meglepő, még akkor is, ha Summly nevű alkalmazása elvileg nagyon sikeres volt. Nem csinál mást, mint amit a neve mond, pár szóban összefoglalja a hírek lényegét. Arról mondjuk ellentmondásos információk keringenek, hogy maga a program mennyire hatékony.

Az biztos, hogy a Gwaker tesztje szerint 2011-ben még elég rosszul működött, meg is választották a hét legrosszabb alkalmazásának. Hogy jön ez az egész a címhez? A blog eredetileg nem akart foglalkozni D’Aloisio fantasztikus termékével, amit a tini igen rossz néven vett: levelekkel kezdte bombázni a szerkesztőséget, hogy írjanak már az alkalmazásáról. Aztán, miután leírták, hogy szar, még több levelet küldözgetett, hogy ne írják már ezt, tönkre teszik az üzletét. 

A sztori szépen összefoglalja az okostelefonos alkalmazások és startupok médiával kapcsolatos helyzetét. Az újságírók nem gonosz manók, akiknek azért fizetnek, hogy minél jobban keresztbe tegyenek a hatalmas üzleteknek, viszont tényleg nagyon ritkán írnak egy-egy konkrét ötletről. Nem véletlenül.

Milliónyi új startup indul nap, mint nap: ennyit követni nemcsak nem érdemes, de fizikailag lehetetlen is. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük valójában csak egy ötlet, nem több, szép ruhába öltöztetve, király névvel, meg precízen tervezett logóval. Sőt, szerintem még egy működő demó sem elég ahhoz, hogy valamivel nagyobb sajtótermékek foglalkozzanak, sem külföldön, sem Magyarországon. Egy csomó minden egyrészt egyszerűen nem szól széles közönségnek, másrészt unalmas. Lehet, hogy nagyon jól működik az n+1 kártyajáték, és? Aki játszani akar vele, majd letölti a boltból.

A fenti példából látszik, hogy ötezer levelet küldeni egy témáról felesleges, teljesen ellentétes hatást váltott ki a kollégából, mint amit a srác szeretett volna. Persze, sajtóközleményeket lehet írni, de nagy valószínűséggel azok is a kukában végzik az általánosabb hírportáloknál.

Amit már inkább érdemes megtenni: meg kell keresni a célközönséget, és a nekik szóló, célzott blogokat, portálokat. Persze ezek jóval kevesebb embert érnek el, mint mondjuk az Index vagy az Origo, viszont kevesebb tartalommal is dolgoznak, egy startup bemutatása pedig tökéletesen illeszkedhet profiljukba. Ha nem is várható tőlük a termék berobbanása, még mindig így lehet legkönnyebben bekerülni a nagyobb oldalakra is: jó terméket kell csinálni, az majd a szűk közönségtől is elviszi saját hírét szélesebb tömegeknek. Vagy mégsem, de akkor valami hibádzott, és amúgy sem írt róla volna senki. 

Amit a nemzeti ünnep körüli hókáoszban a győri, összekapcsolt rádiók már megtettek, arra most szánta rá magát a Petőfi Rádió is. A Radiosite.hu portál által közzétett hanganyag arról tanúskodik, hogy a hétfő eseti havazásban az MR2 angolul is tájékoztatta hallgatóit a közlekedés helyzetéről. (A felvételt eredetileg a radiosite.hu készítette, onnan nem tudtuk beágyazni.)

A sógorok viszon még előbb kapcsoltak: szintén a Radiosite írta Facebook oldalán, hogy az osztrák Hitradio Ö3 csatorna a március 14-15-ei hókáoszban nemcsak német, hanem magyar nyelven is tájékoztatta hallgatóit az aktuális helyzetről.

Az persze kérdés, hogy célba ért-e az üzenet. Magamból indulok ki: ha átlépem Magyarország határát, általában mp3-ra váltok az autóban. Rádiót kizárólag a Kárpát-medencében hallgatok tovább, bár olyankor szenvedélyesen keresem a helyi, magyar nyelvű adásokat, az idegen szavakat viszont kényszeresen kerülöm.

Persze a modern rádiókban már úgynevezett TP-megoldások (Traffic Program) vannak: speciális jel sugárzására átkapcsolnak az adott rádióra, ahol közlekedési információkat sugároznak.Más kérdés, hogy sokan hajlamosak ezt élből nem beállítani, vagy elkapcsolni, főleg, ha az első szó idegennyelvű.

Ilyenkor célravezető lehetne az is, ha a rádiók RDS-rendszert kihasználva az aktuális szám kírása helyett közlekedési információkat írnának ki, több nyelven.

Tavaly óta tudjuk, hogy a helyesírás-ellenőrző rontja a helyesírást, tanár ismerőseim is romló átlagról számolnak be, sőt, ma már az is vita tárgya, hogy kell-e még egyáltalán kézírás. A fiatalok már nem írnak hosszú leveleket, csak rövid sms-eket, de még azok helyét is átveszik lassan a Instagram-fotók, a szmájlik, meg a lájkok.

Az íráskép első ránézésre siralmas: írásjelhalmozás, !?, hibás ragozások, olvashatatlan tipográfia, animgifek. Az viszont biztos, hogy ebben a században az emberiség jóval nagyobb hányada jóval többet ír, mint korábban bármikor. Többen gondolták úgy, köztük én is, hogy pozitív változásokat biztos nem hoz, ha az összedobált üzenetek elárasztják az internetet.

John McWhorter, az amerikai Columbia University nyelvésze teljesen más megközelítést javasolt 2013-as TED-es beszédében. Szerinte a társadalomban a nyelv alapvetően kétféle formában létezik: élőszóban és írásban. Az élőszó gyors, jóval kényelmesebb, sokszor nem tudatos, míg írásban többször átgondoljuk mondanivalónkat, utólag is javíthatunk, a beszédnél jóval lassabban alkotunk. Hamar kialakult a beszéd művészete is, képesek vagyunk úgy kommunikálni szóban, mintha írásban tennék: elég feltűnő, hogy a szónokok nem a hétköznapi nyelvezetet használják.

Viszont, ha ez a folyamat végbement, miért nem történt meg fordítva is? Miért nem alakult ki írásban a szóbeliségre hasonlító forma? McWhorter szerint eddig ennek technológiai korlátjai voltak, amelyek mostanára leomlottak: mára képesek vagyunk olyan gyorsan írni, mint ahogy beszélnénk. Így az sms-esezés, csetelés nem a nyelv halála, hanem ujjakkal kifejezett beszéd, amelynek szerkezete és szabályai vannak. „Nyelvtani csoda történik az orrunk előtt". Itt van például a LOL. Önálló nyelvtani rész: jelentését mindenki ismeri, nem kell magyarázni, gyorsan, tömören leírhatjuk vele, amit szeretnénk. 

Az egész jelenség nem a nyelv romlása, sokkal inkább arról van szó, hogy a fiatalok az írás teljesen új formáját fedezték fel, amelyet normál íráskészségük mellett használnak. Halál helyett pedig inkább evolúcióról beszélhetünk.

A közösségi médiának köszönhetően minden eddiginél több ember ír napi szinten, az írás többé nem az írástudók kiváltsága. A technológiai fejlődésen kívül minek köszönhető még ez a robbanás? A Twitter 140 karakteres korlátja, vagy éppen a rövid Facebook-üzenet arra kényszeríti fogalmazóikat, hogy tömören foglalják össze a lényeget. Úgy tűnik, pont ez sikerük kulcsa: mások könnyebben befogadják az így megfogalmazott gondolatokat, mint a hosszú cikkeket. Körbeértünk.

Mindemellett a statisztikákból már azt is tudjuk, hogy a Z generáció tagjai nem igazán olvasnak hírportálokat, csak a Facebookról jutnak el a cikkoldalakra. A kérdés az, és erről McWhorter nem beszél egyértelműen, hogy a korábbi szövegek befogadására hogy hatnak az új trendek. Érdemes még bekezdéseket írni bármiről?   

A Poynter.org értesülései szerint a Washington Post bloggert keres Style nevű életmód rovatához. Ebben még nincs semmi meglepő, manapság a nagy újságok mind rendelkeznek saját blogokkal, azokat meg nyilván írja valaki, és nem mindig az újságíró.

Sokkal érdekesebb, milyen elvárásoknak kell megfelelnie a leendő alkalmazottnak:

A bloggernek fel kell ismernie a trendeket, ki kell választania az internet zajából a lényeget, majd kontextusba és perspektivába kell helyeznie a Washingot olvasóinak. Elvárásunk legalább egy tucat tartalom naponta, tudva, hogy egy jó mondat egyenlő lehet egy jó bejegyzéssel.

Mindehhez még megjegyzik, hogy a munkához korai kelésre van szükség, és néha éjszakába nyúló tudósításokra.

Vajon rabszolga-e a blogger? Kevesebbet ér, mint egy átlagos újságíró? Az biztos, hogy a WP által megszabott feltételek nem teljesen normálisak. Ráadásul azzal is vitatkoznék, hogy egy jó mondat felér egy jó bejegyzéssel. (Majd néha kipróbáljuk.) Elég nagy bravúr valamiből kiemelni a lényeget, majd kontextusba helyezni egyetlen mondatban. Talán úgy értették, infografikával megtoldva...

Itthon nincs hasonló intézmény, külföldön viszont viszonylag elterjedt a gyorsan, sokat, szinte mindegy mit hozzáállás, erre épít hullámzó sikerű médiumot a Huffington Post vagy éppen a Gwaker. Ettől függetlenül meglepő, hogy amikor egy nagy múlttal rendelkező, teljesen más szemlélettel dolgozó lap ilyen irányba indul el. A tartalom-összedobálásé lenne a jövő? Ez sem valószínű, ha mindenki átvált ilyen üzemmódra, nem lesz honnan átvenni.