Mióta az online publikálás lehetővé vált, újra és újra összetűzésbe kerülnek a folyóiratokat kiadó nagy cégek, illetve a cikkeket író kutatók és az ő jogaikat védő netaktivisták. Ezúttal az American Society of Civil Engineers nevű kiadó vádolja kalózkodással saját szerzőit.
Az ASCE azt kifogásolja, hogy a szóban forgó tudósok a saját (egyetemi) weboldalukon megosztották az általuk írt cikkeket, amihez a publikálás előtt megkötött szerződés szerint már nem lett volna joguk. Az ügyben olyan neves egyetemek is érintettek, mint az MIT, a Stanford vagy a Berkeley.
A hatékony kutatás fontos feltétele, hogy a kutatók minél előbb megismerjék egymás eredményeit, vagyis minél akadálymentesebb legyen az információáramlás a tudományos világon belül. Ezért érthető, hogy a tudósok miért igyekeznek minél előbb megosztani az írásaikat, a kiadók miért szeretnék az ellenőrzésük alatt tartani ezt a folyamatot, és miért aggaszt ez utóbbi jelenség egyre többeket.
Elnézést, szabad lesz?
A szabad információcsere biztosítása a célja az open access, vagyis szabad hozzáférés kezdeményezésének. Eszerint a felhasználónak biztosítani kell a jogot, hogy bárhol és bármikor ingyen elérjen és (nem kereskedelmi célra) felhasználhasson bármilyen tudományos írást, amelynek a jogai felett a szerzője rendelkezhessen. Ezt az az egyre nyilvánvalóbbá váló jelenség erősítette fel, hogy míg a szerzők ingyen írják meg a cikkeiket (sőt adott esetben még ők fizetnek a megjelenésért), és a kollégáik szintén ingyen lektorálják azokat a folyóiratok számára; addig a kiadók általában többszörösen jól járnak: egyrészt hozzájuk kerülnek a cikk jogai, másrészt a szerző és/vagy az olvasók vagy a könyvtárak is fizetnek nekik a folyóiratért.
Ez ellen lép fel például a The Cost of Knowledge nevű mozgalom is, amelyben kutatók bojkottálják az Elsevier nevű folyóiratkiadó mamutot. A tiltakozók (köztük számos magyar egyetemi oktatóval) azt kifogásolják, hogy a kiadó túlárazza az egyes folyóiratait, amivel közvetve arra kényszeríti a könyvtárakat, hogy inkább csomagban fizessenek elő, így rájuk sózva olyan kiadványokat is, amelyekre egyébként nem lenne szükségük. Ráadásul az Elsevier támogatja a SOPA és a PIPA nevű törvénytervezeteket is, ami az információszabadságot féltő online világban már önmagában se túl népszerű húzás.
Az írott információ hozzáférésével kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet Paul J. Heald is, aki a szerzői jogok mai formájának hatását vizsgáló kutatásában azt a tendenciát figyelte meg, hogy az első megjelenés után nem sokkal a könyvek hosszú időre eltűnnek, hogy a közkinccsé válásuk után ugrásszerűen emelkedjen az elérhetőségük.
Az open access létjogosultságát egyébként a hagyományos kiadók se igen vitatják, maximum a pontos elképzeléseik különböznek meglehetősen – például hogy kell-e fizetnie a szerzőnek a nyílt megjelenésért százezrestől akár milliós nagyságrendig rúgó összeget.
A szerzői jogok féltése mellett a másik fő aggály a minőségi szempont szokott lenni, vagyis hogy egy open access folyóiratnál nehezebb garantálni a megfelelő színvonalat. Hogy ez a félelem mennyire valós, azt természetesen kiadványa válogatja, de semmiképpen sem általános jelenség, és persze egyáltalán nem csak a szabad hozzáférésű folyóiratok olvasói vannak kitéve ennek a veszélynek – ahogy azt éppen a már emlegetett Elsevier példája mutatja. (Utólag derült ki, hogy 6 folyóiratnak látszó tárgyat a témában érdekelt cégek szponzoráltak, de ez sehol nem volt feltüntetve.)
Szerző(dés)i jog
A téma legutóbb akkor került igazán előtérbe, amikor tavaly januárban öngyilkos lett Aaron Swartz, akit még 2011-ben azért tartóztattak le, mert tömegesen töltött le jogdíjas cikkeket a JSTOR nevű folyóirat-adatbázisból, hogy szabadon hozzáférhetővé tegye őket. A történtek után néhány nappal spontán mozgalom indult, melynek keretében kutatók világszerte elkezdték megosztani Twitteren, #pdftribute hashtag alatt a saját, publikált cikkeiket (amelyeket később egy erre létrehozott weboldal is összegyűjtött).
A mostanihoz hasonló eset egyébként már korábban is előfordult: akkor az Elsevier több írást is levetetett az Academia.edu nevű oldalról, ahol kutatók osztják meg egymással a cikkeiket. Fontos különbség viszont, hogy az akkori esetben az írásoknak helyet adó oldal kockázati tőke által megtámogatott üzleti vállalkozás, amely – mondjuk a Facebookhoz hasonlóan – bevételt generálhat az e publikációk köré épülő felhasználói aktivitás elemzéséből. Ezzel önmagában semmi gond sincs, csakhogy így az ügy más megítélés alá esik a kiadók és szerzők között létrejövő szerződés alapján, mint a mostani esetben, amikor a kutatók saját és egyetemi honlapjairól van szó.
Mert a gond éppen az, hogy ha a szerzők szerződést írnak alá ezekkel a kiadókkal, onnantól a jelenlegi szabályozás alapján valóban aggályos lehet a publikációk megosztása, ha a kutató nem elég körültekintő. Márpedig aláírják a szerződést, hiszen több más tényezőt is figyelembe vesznek ilyen esetben. Egy kanadai felmérés szerint például, bár a megkérdezett kutatók 83%-a egyetért a nyílt hozzáférés elvével, a gyakorlatban ennek az opciónak az elérhetősége csak a hatodik legfontosabb szempont, mikor folyóíratot választanak a publikáláshoz.
A hosszú távú megoldás nyilván a kiadók és a tudományos élet többi szereplője (szerzők, egyetemek, könyvtárak) által kölcsönösen elfogadható megoldás lenne, valamilyen fenntartható és kiszámítható üzleti modell, amely számol a technológiai fejlődés által nyitott új lehetőségekkel is, de nem torkollik állandó jogi vitákba. Biztató kezdeményezések persze vannak, és látszik a nyílt hozzáférésű folyóiratok térnyerése, de arra még várni kell, hogy általánossá és általánosan elfogadottá váljon ez a gyakorlat. Addig is minden kutató mérlegelhet, hogy milyen formában tárja a világ elé az eredményeit, és mit hajlandó ezért aláírni.
Képek: 1, 2, 3
