Az egy dolog, hogy te küldözgeted, formálod, kreatívan használod őket, de tudtad, hogy eközben ők is változtattak rajtad? Az ausztrál Flinders University kutatói arra a rájöttek, hogy az emberi agy már ugyanúgy reagál a hangulatjelekre, mintha azok valódi arcok lennének. Egy élettelen kreálmány, amihez biológiailag igazodunk anélkül, hogy észrevennénk, mi lesz a következő?
Az online világ sok szempontból változtatott az életünkön, de úgy tűnik, hogy nemcsak a kapcsolatrendszerünket és ügyintézésünket helyezte új térbe. A Flinders University kutatója, Owen Churches szerint idegrendszerünk működését is átalakította az új közeg. Különböző agyletapogató eszközök segítségével végzett kísérleteinek eredménye alapján az agy már pontosan ugyanazzal a reakcióval válaszol smiley, illetve az emberi arc láttán. Különös viszont, hogy ez kizárólag a hagyományos formában, balról jobbra írt hangulatjelekre igaz. A megfordított verzióra már nem képes arcként válaszolni az agy, ami azt bizonyítja, hogy ez a fejlődés tanult.
Hogy jutottunk el idáig?
Az internet megjelenését és elterjedése után az online felület a kapcsolattartás és a kommunikáció fontos színterévé vált. A hagyományos, szóbeli beszédet egyre inkább az írásbeli forma váltotta fel. Az írásbeli kommunikáció fontos vonása, hogy hiányzik a személyes jelenlét, ezért az értelmezés nem mindig egyértelmű. Nem hagyatkozhatunk a nemverbális kommunikáció olyan megnyilvánulásaira, mint a mosoly vagy a pirulás, ezért ezt valahogyan pótolni kell.
Ellentmondásos, homályos adatok vannak arról, hogy mikor az első hangulatjel, elterjedése viszont egyértelműen az internethez köthető: az egyik első, dokumentált hangulatjelet 1982-ben a Carnegie Mellon Egyetem professzora, Scott E. Fahlman alkalmazta, ezzel jelezte mondadója komolytalanságát. Ami ezután következett azt már ismerjük: elég csak az MSN-es időkre gondolni, amikor még betűk és szótagok helyett is emotikonokat találtak ki.
Új nyelv?
A hangulatjelek lényegében létrehoztak egy saját, új nyelvet, amit mindenki ért és többnyire alkalmaz. Vajon miért? A hangulatjelek az írásbeli társalgásban a nonverbális jelzéseknek felelnek meg. A jelenlét kommunikáció során nagyjából 70 százalékban használjuk a metanyelvet, és mindössze a fennmaradó 30 százalékban kommunikálunk ténylegesen a szavakkal. Az arány mutatja, hogy az írott beszédet is hatékonyabbá teszi az az információ, amit nem hordoznak, vagy nem is tudnak a szavak a hordozni. Létrejött így az online információcsere saját nemverbális kommunikációja, melynek szerepét az emotikonok töltik be.
Nem véletlen az sem, hogy az emotikonok az arcot reprezentálják. A metakommukáción belül is kiemelt szerepe van ugyanis az arcnak. Szemmozgást követő kísérletekkel bizonyították, hogy ha egy fényképen emberi arc szerepel, akkor a szem ezt találja meg legelőször. Azt pedig mindenki tapasztalja, hogy különböző természeti vagy mesterséges mintázatokban is sokszor arcokat vélünk felfedezni.
A hangulatjelek és a metakommunikáció párhuzamát azon kívül, hogy ugyanazt a funkciót töltik be az is indokolja, hogy a kulturális eltérések itt is fennállnak. Európában és Amerikában főleg a száj jelzi a közvetített érzelmet. Eközben az ázsiai országokban használt emotikonoknak a szájuk nem hangsúlyos, sokszor nincs is, hanem a szem és a szemöldök megjelenítése mutatja a hangulatot. Ezen túl pedig Brazíliában például épp olyan provokáló a hüvelyk- és mutatóujjal kört formáló oké jelet küldeni valakinek, mintha azt az utcán mutogatnád neki.
Hova tovább?
Ez az agyban bekövetkezett változás felveti a kérdést: fognak-e vajon a hangulatjelek változtatni a jelenlét-kommunikáció során használt metanyelven is? Vagy talán már változtatott is? Viták folynak a kérdésről, sokan pedig attól tartanak, hogy leépítik nemverbális képességeinket.
Az aggodalom valószínűleg alaptalan, hiszen a megértéshez továbbra is szükségünk van ezekre a képességekre. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy az emotikonok hatására átalakul a testbeszéd is, és a Z generáció már sokkal hatékonyabban fog alkalmazni egy új, emotikonokra épülő metanyelvet.
