A Coloradói Egyetem doktorandusz hallgatója idén megjelent tanulmányában erre a kínzó kérdésre kereste a választ. Mindenki nézzen körbe alaposan, aztán így tegyen ki fotót a mai ebédről!

A tanulmány elkövetője, Christopher Sibona, szerint legnagyobb valószínűséggel még a középiskolában szerzett ismerőseink szakítják meg velünk a kapcsolatot a közösségi oldalon. Az egyetem honlapján megjelent cikk szerint legtöbbször a politikáról vagy vallásról szóló, sokakat megosztó hozzászólások jelentik a válóokot. „Mivel jellemzően az iskola után alakul ki szilárd világnézete az embernek, így csak később kelthet visszatetszést az ismerősök körében, a nézeteltérések pedig sokkal gyorsabban eszkalálódnak a közösségi médiában” – magyarázza a kutató.

Előkelő helyen szerepelnek még a munkatársak is, akik esetében inkább a való életben tanúsított magatartás elrettentő, mint a facebookos aktivitás. Emellett népszerű kiváltó ok még a gyakori és érdektelen posztolás. Meglepő eredmény még, hogy a törlés sorsára jutottak között gyakoribbak a közeli barátok, mint az egyszerű ismerősök.

A szerző másik, ehhez kapcsolódó kutatásában azt vizsgálta, milyen érzelmi hatása van a törlésnek a szenvedő alanyra. Első helyen a meglepődöttség szerepel, csak azt követően jönnek azok, akiket zavart a dolog, a harmadik helyen pedig inkább derültek az egészen. A fő befolyásoló tényezőnek az bizonyul, hogy milyen közel állt egymáshoz a két ember kapcsolatuk csúcsán. „Nagyobb eséllyel szomoríthat el az valakit, ha egy volt legjobb barát töröl” – kommentálta Sibona.

A várható reakció előrejelzéséhez négy faktorra derített fényt a kutatás.Általában akkor vált ki negatív érzelmeket a törlés, ha a barátság valamikor közeli volt, vagy ha valaki gyakran nézegeti az saját ismerőseinek listáját. Ellenben ha az elválás előtt a nézeteltérésekről már beszéltek a felek, illetve ha az áldozat később mesélt róla másoknak, akkor sokkal könnyebben vészeli át a csapást.

Christopher Sibona több mint ezer emberes mintán végezte kutatását Twitteren keresztül. Jelenleg a következő tanulmányához gyűjti az anyagot, amiben azt kutatja, min múlik, hogy maradunk vagy töröljük magunkat Facebookról - és amihez te is hozzájárulhatsz, ha kitöltöd az anonim kérdőívét.

Te „unfriendeltél” már valakit? Mi vitt rá a döntésre? (HOGY VOLT SZÍVED?!)
Könnyíts a lelkiismereteden egy kommentben!

Szerdán „A blog, mint üzlet” című szakmai kerekasztal-beszélgetésen jártunk (a címet sajnos nem sikerült helyesen leírni). A kanapén „Csalár Bence sikeres blogger” (idézet a sajtóközleményből), Halaska Gábor a Figyelő újságírója, az lnsider blog szerzője, Halász Ambrus a Flow pr kreatív igazgatója, illetve Rédei Daniella, a Café pr ügyfélkapcsolati igazgatója foglalt helyet. A beszélgetés moderátora Rétfalvi Flóra volt. A beszégletés a blogok helyett inkább a publikáló emberek (legyen az újságíró vagy blogger) és a pr-osok közötti ellentét irányába ment el. El kell adni a lelked, hogy megélj?

Mivel lehet kiemelkedni?

Az első kérdés persze az volt, hogy mitől sikeres egy blogger, itt mindjárt ki is derült, hogy a blog (ma?) nem üzlet: Csalár „azért csinálja, mert élvezi, számára nem elsődleges, hogy meg tudjon élni belőle”. Szerinte ma már mindenki azért blogol, mert azt látja, hogy a másik sikeres. Sikeresnek lenni pedig akkor lehet, ha piaci rést talál, hiánycikket tud eladni, ami nála a véleményformáló divatblogolást jelenti. Az az egész beszélgetésből nem derült ki, hogy ki számít sikeresnek pr-szemszögből.

Halász szerint a pr-ügynökségekre is ráhúzható a blogos párhuzam, kiemelkedni többletszolgáltatásokkal lehet: „A hagyományos pr önmagában halott, felkészítőanyagok, sajtóközlemények írása nem elég”, hiszen a nagyvállalatok ezt házon belül is meg tudják oldani. „Mi felismertük, hogy  a kényelmi szempontok relevánsak: egy helyről nagyon sok szolgáltatást meg tud kapni az ügyfél: a közösségi médiától az alvállalkozók rugdosásáig”.

A Flow pr kreatív igazgatója szerint sok ügynökég elfelejti, hogy jó sajtókapcsolatokat várnak tőlük, meg azt, hogy lehetetlen témákat is el tudjanak adni. A kommunikációs szakma ráadásul percről percre változik, a Facebook-ismerete, a mobilalkalmazások fejlesztésének irányítása ma már alapkövetelmény.

Nem értett egyet Rédei Daniella a Cafe pr-tól:  „Az, hogy mindent kell csinálni, devalválja is az ügynökséget”. Szerinte a pr egy emberszakma, az ügynökségek közötti különbség abból adódik, hogy tudnak-e szerezni olyan embereket, akik valamilyen pluszt tudnak hozzáadni.

Ősi ellentét

A hasonlóságok után Halaska Gábor arról beszélt, hogy a pr és a blog ősellenség:a pr-os terméket adna el, “a blog szabadon szárnyalna”. Ez persze régi téma, pr-os és újságíró között is értelmezhetjük, ami nem túl meglepő, hiszen eleve nehéz azt is definiálni, mi a különbség a blogger és az újságíró között.

Halaska szerint a blog szubjektív, az újságírók a véleményüket viszont csak bizonyos műfajokban írják le. Halász szerint minden blogbejegyzés olyan, mint egy véleménycikk, míg az újságírásnak legalábbis objektívnak kellene lennie, de az újságírók közül nem mindenki felel meg ennek. Csalár szerint viszont nincsenek szubjektív magyar divatblogok, nemhogy véleményt nem formálnak, de egy sajtóközleményt sem írnak át.

Rédei szerint ideje, hogy az újságíró is megértse, hogy működik a pr, mivel 2008 óta hatalmas pénz eltűnt a médiapiacról, és az újságírónak szükségük van a pr-osokra. „Korábban megtehették az újságírók, hogy nem foglalkoznak a kereskedelmi érdekekkel, ma már ezt nem tehetik meg” ‾ állítja a Café pr ügyfélkapcsolati igazgatója. Az egyetlen jelen lévő blogger erre csak annyit reagált, hogy sosem rak ki sajtóközleményt. Azt viszont a jelenlévők elismerték, hogy vannak olyan olyan szokások, amiknek ki kell halniuk: például az újságírók hívogatása, hogy megkapták-e a sajtóközleményt.

Mire mész egy bloggal?

Viszont még mindig jó gyakorlatnak tűnik, hogy termékmintákat küldenek az újságíróknak, és ma már a bloggereknek is. “ Valaki azzal is beéri, hogy termékmintákat kap, van aki szeretné, ha legalább elutaztatnák valahova” - tudtuk meg Halásztól. De ez is csak tematikus blogoknál, bizonyos iparágakban. A másik lehetséges út, hogy a jó bloggereket felfedezik az újságok, és újságíró lesz belőlük, akkor pedig jól jön a kapcsolat a pr-osnak.

Körülbelül ennyi az, amit a jó blogok el tudnak érni pr-os nézőpontból. Az ügyfelek többsége még mindig nem tudja értelmezni a blogokat, ha pedig tisztán látogatottságot néznek, nem hoznak eleget. “Jól mutat az elemzésekben, ha 32 helyett 33 fő volt ott, mert egy blogger is becsusszant” - foglalata össze a lényeget Halász.

Ki tud megélni a blogolásból?

A beszélgetésen nem született egyértelmű válasz arra, mi lesz a pr és a blog közös jövője. Halaska gyorsan rövidre zárta a kérdést: megkérte a hallgatóságot, hogy tegye fel a kezét, aki meg tud élni a blogolásból. Nem volt ilyen résztvevő, a válasz egyértelmű: a blog ma nem üzlet. Halaska szerint ráadásul alapvető problémák vannak a pr-osok hozzálláásával: ha így folytatják, a pr-os egyre inkább versenytársa lesz az újságírónak.

Rédei szerint nem az üzlet a lényeg, hanem hogy az újságíró nyitott  legyen arra, amit a pr-osok csinálnak:: a pr-osnak nem az a feladata, hogy terméket adjon el, hanem egyfajta támogató, hosszútávú, bizalomébresztő funkciónak érdemes tekinteni ami csinálnak.

Rédei elmondta, hogy sokszor van olyan ügyfél, ahol nagyon figyelik, pontosan hol költenek reklámra, a pr-ügynökség pedig tud ebben segíteni: „meg is erősítjük az ügyfélnél, hogy érdemes ott költeni”. Cserébe Rédei elvárja, hogy ha évente egyszer beajánlanak egy interjút például az ügyvezetővel, ne legyen kérdés, hogy elvállalják.

Elég ebből!

És akkor jöjjön az a része, ami megkülönbözteti a bloggert az újságírótól: az egész hozzáállást egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni, a beszámoló után helye van a véleményemnek is. Ott is elmondtam, jöjjön még egyszer: az újságírónak nem lételeme a pr-os. A jó kapcsolat mindenkinek érdeke, de az, hogy csak azért elvállaljunk egy interjút, mert hirdetett nálunk az ő ügyfelük, elképesztő elvárás, a tartalom és a reklám szétválasztásának tökéletes megsértése. Ez már egyáltalán nem azt jelenti, hogy témát ajánlanak, hiába fogalmaznak így. Azt, amit hirdetőként kapniuk kell, megkapják: elérést. A tartalomba a pr-osnak nem lehet beleszólása, nem mondhatja meg, hogy kivel csináljak interjút. A hirdető megkapta, ami a pénzéért jár: megjelenést. A többihez köze nem lehet.

A másik. A pr-osok mindig elmondják, hogy innovatívnak kell lenni, hogy az újságírókat jogosan idegesíti, ha szerencsétlen gyakornokok egymás után többször hívják fel őket, hogy megkaptak-e egy sajtóközleményt. Aztán mit látunk? Azt, hogy nem változik semmi. Évek óta így megy, pedig a hagyományos pr halott. Ezt az egészet már csak a rossz beidegződések viszik előre. Tegye fel a kezét, aki valaha kirakott mégis egy sajtóközleményt, amit egyébként érdektelennek talált, mert felhívták!

Újságíróként mondom, ha nem újul meg a pr, tényleg kihal: a közösségi média korában főleg nincs szükségünk arra, hogy ők hozzanak nekünk sztorit: sok mindent megtalálunk, ez a dolgunk. Ráadásul egy kezemen meg tudom számolni, hány olvasónak is érdekes interjút készíthettem el a segítségükkel, az erőszak pedig nem segít. Nem azért nem csinálok meg egy interjút, mert bunkó vagyok, hanem mert az olvasóimat nem érdekli. Nem véletlenül nem érnek el ezzel a hozzáállással komolyabb lapokat. Van akinek van fontosabb utaztatásnál, meg termékmintánál. Remélem, ők vannak többen.

Fotó

Az ENSZ közgyűlése 1993 decemberében a nemzetközi sajtószabadság napjává nyilvánította május 3-át. A szervezet célja, a figyelem felhívása a független sajtó fontosságára. AZ UNESCO minden évben konferenciát szervez ezen a napon, és szakmai díjjal jutalmaz egy újságírót. Idén egy török oknyomozó újságíró kapta meg az elismerést, aki a korrupció és az alapvető emberi jogoktól való megfosztás leleplezésének szentelte a karrierjét. Mindeközben világszerte egyre kevesebb lakos fér hozzá szabad sajtótermékekhez: a médiaszabadság helyzetének vizsgálatát végző civil szervezet, a Freedom House 2014-es jelentése szerint tíz éves mélyponton van a globális sajtószabadság. A vizsgálat vezetője szerint mindenhol erősödik a propaganda, és már a bloggerek szabadsága is korlátozódik.

Az ENSZ közgyűlése 1993 decemberében a nemzetközi sajtószabadság napjává nyilvánította május 3-át, hogy felhívja a figyelmet a szabad sajtó fontosságára. Azért esett május 3-ra a választás, mert 1991-ben ezen a napon hozták létre a Windhoek Nyilatkozatot egy az UNESCO által szervezett szemináriumon, Namíbia fővárosában. A nyilatkozat szerint a független sajtóhoz való jog alapvető emberi jog, és a demokrácia egyik alappillére. A szöveg szerint azokban a napokban legalább tizenhét újságíró vagy szerkesztő volt Afrika börtöneiben, de a dokumentum azt is tartalmazza, hogy 1969 és 1990 között 48 afrikai újságíró halt meg, miközben a munkáját végezte. Május 3-án világszerte megemlékeznek a munkavégzésük közben meggyilkolt, illetve munkájukban akadályozott újságírókról is.

Nemcsak az Európai Unióban, de Amerikában is vészesen nyílik a szociális olló: tömegek kényszerülnek az utcára, miközben a jóléti társadalom egyre érzéketlenebb a létminimum alatt élők problémáit illetően.  Hogy pontosan mennyire válnak láthatatlanná a hajléktalanok, azt a New York City Rescue Mission legújabb kísérlete illusztrálja: a járókelők akár saját rokonaik mellett is szó nélkül elmennek.

A „Make them visible” („Tegyük őket láthatóvá!”) nevet viselő kampány célja, hogy felhívja a figyelmet a társadalmi kirekesztettség kérdésére, és mindenki számára átélhetővé tegye: az utcán ülő ember éppen olyan, mint bármelyikünk. 

Nemrég az Oktatási Hivatal nyilvánosságra hozta, hogy idén mennyien jelentkeztek a felsőoktatásba. A 2014 szeptemberében induló képzésekre több mint 106 ezren jelentkeztek, 97 százalékuk elektronikus formában. Legtöbben, 70 ezren első helyen alapképzést jelöltek meg, 21 ezren mesterképzést, 9763-an osztatlan képzést (pl. orvos, jogász, állatorvos, erdőmérnök), felsőoktatási szakképzésre első helyen pedig 4971-en jelentkeztek.

A legnépszerűbb 15 szak az első helyen jelentkezők száma alapján 2014-ben:

Erre a listára idén a kommunikáció- és médiatudomány alapszak a tavalyihoz hasonlóan nem fért fel, annak ellenére, hogy korábban évekig biztos szereplő volt. Az Oktatási Hivatal adatai szerint azonban még mindig több ezren választják: 2014-ben összesen 1982-en jelentkeztek az alapszakra, ebből 841-en első helyen (ez több mint ötven százalékos különbség).

Mesterképzésre összesen 686-an, első helyen 450-en jelentkeztek. A két képzési szintet összesen 2668-en jelölték meg.

Direkt nyomják el

Tavaly januárban az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája központi ponthatár meghatározásában állapodott meg: azok közül, akik az adott pontszámot elérik, és felvételt nyernek, legalább 15-20 százalék mindenképpen állami ösztöndíjas lesz. Ez jól jött, mivel az állami kvótákat egyébként csökkentették a szakon.

A lépés legnagyobb vesztese a kommunikáció- és médiatudomány szak lett: a diákoknak így 2013-ban 470 pontot kellett volna gyűjteniük, ami magasabb az összes korábbi ponthatárnál. A szakra jelentkezők száma valószínűleg emiatt a felére csökkent: 2012-ben még 2050-en, 2011-ben pedig 2824-en jelölték meg első helyen a szakot, viszont 2013-ban már csak 824-en.

A ponthatárokat nem véletlenül tolták a csillagos égig: bár a kommunikáció, információ  GDP-termelése folyamatosan nő (ennyit arról, hogy nincs szükség kommszakosokra), a második Orbán-kormány valamiért úgy gondolta, hogy ezek a szakok nem hasznosak, csak a természettudósok kellenek, mérnökök, stb., éppen melyik lobbicsoport teljesít jobban az oktatási államtitkárságnál.

Teljes célt mégsem értek, kicsit újra növekedett a kommunikáció szakra jelentkezők száma: 2013-ban 2534-en jelentkeztek, míg 2014-ben már 2668-an. Ez 135 emberrel több. Első helyen 2013-ban 1258-an, míg 2014-ben 1291-en jelölték, ami kb. félszaknyival több hallgató. A tendencia legalább újra a növekedés.