Több mint tíz évvel ezelőtt tűnt fel a köztévén, ahol meghatározó közéleti személyiségekkel készített interjúkat, két éve pedig a Hír TV-n teszi ugyanezt a nevével fémjelzett műsorban. Szerinte, ha valahol nem lehet szabadon dolgozni, akkor fel kell állni, de nem ítélkezik mások felett. Viszont nagyon nem irigyli azokat, akik most jönnek el a köztévétől, mert nekik meg kell magyarázniuk, hogy mit kerestek ott eddig. Meglepődne, ha az Indexnél bármi változna, abba viszont bele sem mer gondolni, hogy hogy nézne ki a magyar médiapiac a tulajdonosváltás után, ha nincs a G-nap. Nagyinterjú Veiszer Alindával, aki nőként épített ismert márkát a hazai médiapiacon, mégis azt tapasztalja, hogy teljesen máshogy kezelik a férfi és a női tévéseket – nemcsak menedzseri, hanem tévénézői oldalon is.
Míg a Lex CEU ügye rengeteg embert tiltakozásra bírt az elmúlt hónapokban, sokan csöndben maradtak, akiknek illet volna megszólalniuk. Erre te magad is felhívtad a figyelmet egy Facebook-posztban. Gondolom, többször előfordul, hogy valaki visszautasítja a meghívást a műsorodba. Akkor miért érezted úgy, hogy ezt meg kell osztanod a nyilvánossággal?
Természetesen ilyesmibe belefutunk néha, amikor kényes témáról van szó, de a mostani kiugró eset volt. Hozzátenném, hogy még CEU-s oktatóktól is több visszautasítást kaptunk ebben az ügyben, arra hivatkozva, hogy nem érnek rá, vagy nem tudnak jól beszélni. Aztán amikor konzervatív gondolkodókat, politikusokat hívtam meg, és sorban visszautasították, nagyon csalódott lettem. Határozottan csak a saját közösségemnek akartam ezt kiírni, mert úgy éreztem, meg kell nekik magyaráznom, hogy miért nem jelenik meg egy ilyen fontos téma a műsoromban. Eszembe sem jutott, hogy a sajtó majd átveszi, de egyébként nem bánom, mert így talán a szóban forgó emberek is átgondolták a szerepüket, felelősségüket ebben a helyzetben. A nevüket továbbra sem szeretném elárulni, mert nem az volt a célom, hogy valamiféle feketelistát készítsek, hanem megmutatni, hogy mi a helyzet.
Hány embert kerestél meg, és ők milyen magyarázattal utasították vissza meghívást?
Legalább 8-9 embert felhívtunk aznap, mindenképp több résztvevővel terveztünk, hogy izgalmasabb legyen a beszélgetés. Végül csak egyetlen embert találtunk, aki vállalta, de az utolsó pillanatban ő is visszamondta. Az indokok egyébként szerintem teljesen irrelevánsak, de a legkülönbözőbb hétköznapi magyarázatokkal álltak elő, onnantól, hogy nem érnek rá, addig, hogy nem akarnak ezzel foglalkozni. Persze azok a szereplők, akik minden este ott ülnek a tévékben, örömmel jöttek volna, de hát itt pont az a munka a fontos, hogy olyanokat keresünk mindig, akik ritkán, vagy egyáltalán nem szólalnak meg egy kérdésben.
Volt köztük olyan, aki kifejezetten a Hír TV-hez nem akart menni?
Ilyen válasz nem érkezett, pedig általában mondani szokták az emberek, ha ez a probléma. Tudom már fejből is, hogy kik azok, akik nem hajlandóak a Hír TV-hez jönni, de őket is meg szoktuk keresni. Többször előfordult már, hogy valaki 86-szor mondott nemet, a 87. megkeresésre pedig eljön. Szóval olyan nincs, hogy valakit el sem hívunk, mondván, hogy ő úgysem vállalja el. Ilyen nincs.
Úgy tudom, valaki csak veled tesz kivételt, illetve több vendégedtől elhangzott már: nem gondolta volna, hogy egyszer a Hír TV stúdiójában fog ülni. Mit kezdesz ezekkel a helyzetekkel, visszajelzésekkel?
Sokan tettek már kivételt, de ez nem feltétlenül csak nekem vagy rólam szól. A Hír TV sokat változott az elmúlt években, és én sem lennék itt, ha ez a változás nem történt volna meg. A rám vonatkozó részéről pedig annyit, hogy sok mindenért lehet engem kritizálni, de azt senki sem mondhatja, hogy ne követtem volna figyelemmel a kulturális életet az elmúlt 10 évben vagy ne készülnék fel maximális alapossággal minden beszélgetésre. Ezek megadják nekem azt a hitelességet, amiért egy interjúalany szívesen ül le egy riporterrel beszélgetni. Szerintem teljesen rendben van, hogy elhangzik a műsorban az a bizonyos mondat, ebből is látszik, hogy nálunk szabadon lehet beszélni és dolgozni. Erre persze mondhatja bárki teljesen jogosan, hogy ez nem volt mindig így, de most így van.
Mindannyian tudjuk, hogy milyen múltja van a Hír TV-nek, hiszen maguk a vezetők is beszéltek róla korábban, hogy érkeztek ide politikai utasítások. Tényleg hagynak szabadon dolgozni?
Olyan feltételekkel jöttem ide, hogy azokkal dolgozom, akiket én hozok, akikben megbízom, és hogy azokat hívom meg a műsoromba, akiket szeretnék. Ez így is működik a mai napig, persze néha van olyan kérdés, hogy esetleg meghívnék-e X,Y konkrét személyt, én pedig erre azt mondhatom, hogy nem. Amíg ezt büntetlenül megtehetem, addig minden oké. Anno a köztévénél sem fogadtam el, hogy nem hívhatok meg olyan embereket, mint Kulka János vagy Závada Pál, részben ezért is ért véget ott a pályafutásom. A mai napig büszke vagyok rá, hogy nem mentem bele semmilyen cenzúrába csak azért, hogy képernyőn maradhassak.
Nagyon aktuális kérdés, hogy mi fér bele és mi nem, hiszen számos újságíró köt durva kompromisszumokat a mai magyar médiában, például az Origónál vagy a TV2-nél. Nekik is ezt mondanád: ha nem dolgozhatnak szabadon, akkor lépni kell?
Én ezt képviselem, és ezt várom el saját magamtól. Nádas Péter könyvében szerepel ezzel kapcsolatban egy fontos figyelmeztetés: a határozott kiállást vagy az áldozatot nem várhatjuk el másoktól. Bár számomra teljesen vállalhatatlan, ami például az Origónál történik, és biztosan nincs az a pénz, amiért ott dolgoznék, nem mondhatom azt egy két gyerekes újságírónak, hogy mondjon fel, mert nem dolgozhat szabadon. Viszont kijelölhetem a saját határaimat, amelyekhez tartom magam, és ezt meg is teszem.
Már most teljesen biztos, hogy a magyar médiapiacon az idei év egyik legnagyobb történése az Index eladása. Bár Simicska Lajos nem tulajdonos, a lap mégis rajta keresztül került az újonnan létrehozott Magyar Fejlődésért Alapítvány kezébe, ami miatt sokan megkérdőjelezik a lap jövőbeli függetlenségét. Szerinted mire számíthat most az Index?
Szerintem túl van lihegve a kérdés. Nyilván a saját munkájukkal elszámolni nem tudó orgánumok örömtáncot lejtenek, hogy támadható az Index, de engem nagyon meglepne, ha bármi változna a lapban. Szerintem az a fontos, hogy az újságírók maradjanak meg a józan eszüknél, ne akarjanak kompenzálni, meg erőltetetten bizonyítani a függetlenséget, csak dolgozzanak tovább. Amikor például én a Hír TV-hez igazoltam, kaptam hideget-meleget, elfogultságról meg oligarchákról volt szó. Aztán eltelt egy év, tettük a dolgunkat, úgy, ahogy helyesnek tartottuk, és ma nincs senki, aki komolyan a fejünkhöz vágná, hogy propaganda lenne. A dolog inkább úgy ijesztő, ha végiggondoljuk, hogy mi lenne, ha nincs G-nap. Mert ebben az esetben mára gyakorlatilag nem, vagy elvétve maradt volna kormánybefolyás nélküli médium. Ami azért elég sokat elárul a jelenlegi politikai berendezkedés és a sajtószabadság viszonyáról.
Milyennek látod ezt a viszonyt?
Katasztrófa, ami a magyar sajtóval történik, és főleg azt tartom borzasztónak, hogy teljesen kritikátlan propagandagépezetek jöttek létre. Én azt gondolom erről, hogy a szakmai tisztesség a legfontosabb. És ez még a határozott értékrenddel is könnyen összeegyeztethető volna. Az utóbbi időben létrehozott propagandatermékek esetében ez már azonban nem mondható el. Még mindig nem akarok ítélkezni, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehet olyan tartalmakat előállítani napi szinten, amelyek nyilvánvalóan nem a tájékoztatás, hanem a félretájékoztatás szellemében születnek. Ha csak nem azzal a rettenetes cinizmussal, amit egy magas beosztású, médiában dolgozó embertől hallottam: „Engem nem érdekel a sajtó szabadsága, ez ma már nem topik”. Az meg még jobban zavar, hogy ez a helyzet azokra is visszahat, akik tisztességesen végzik a munkájukat, például olyan formában, hogy őket nevezik hazugnak és manipulatívnak, pusztán azért, mert megkérdőjeleznek, ne adj isten, megcáfolnak állításokat. A másik probléma, hogy a mai médiatérben gyakorlatilag lehetetlen vitákat létrehozni, mert mindenki pr-felületként tekint a sajtóra. Személyes tapasztalatom, hogy nem politikai döntéshozók is – színházigazgatók, étteremvezetők, sportolók – azért nem mernek elmenni egy-egy műsorba, mert félnek, hogy valódi kérdéseket kapnak. Ez egyszerűen tényleg katasztrófa. Vagy ennek egy másik vetülete, amit mostanában tapasztalok, hogy sokan félnek attól, hogy a közéleti állásfoglalásuknak következménye lehet. A legapróbb félmondatnak is, amennyiben nem egyezik a kormányzati állásponttal. Megsokasodtak a műsoraim körüli konfliktusok.
Ha már a vitánál tartunk, mit szóltál, amikor megtudtad, hogy Kálmán Olga csatlakozik a Hír TV-hez?
Semmi különöset. Egyébként én is úgy tudtam meg, ahogy mindenki más: az Indexről.
Azóta van vele valamilyen kapcsolatod?
Olyan szinten van szakmai kapcsolatunk, hogy egy helyen dolgozunk, mint például Szöllősi Györgyivel is, de nincs semmi különös. Találkozunk, néha beszélünk, de alapvetően mindenki végzi a dolgát a csatornánál, és ez így van jól, ameddig lehet végezni.
Visszatérve a műsorodra, milyen szempontok szerint választasz vendéget, és mennyire dolgozol előre?
Alapvetően pár napra vagy legfeljebb egy hétre előre készítjük az anyagokat, de egyre inkább azt veszem észre, hogy visszaüt, ha nagyon előre dolgozunk. Ha az ember valóban reflektálni akar az aktualitásokra, akkor maximum egy nappal előre lehet felvenni az anyagot, mert túl sűrűvé vált a közélet, és a választás évéhez közeledve ez valószínűleg csak fokozódni fog. Tehát szempont az, hogy éppen mi aktuális, de elég komplex szempontrendszerem van. Mivel ez egy kereskedelmi tévé, az sem mindegy, hogy a nézők kire kíváncsiak.
Hány embert érsz el egy-egy adással?
A Hír TV-nek nem publikusak a nézettségi adatai, úgyhogy erről nem beszélhetek, de igyekszünk egyre több embert elérni, most már online is, például a Youtube-on. Olyan is előfordul, hogy utólag futnak be a videók, például Enyedi Ildikó rendezővel az Arany medve-díj elnyerése előtt beszélgettem, akkor ez nem volt kiemelkedő nézettségű adás, majd jött egy nagy felívelés a díj hatására. Azt is fontosnak tartom, hogy ne csak menjek a dolgok után, és ne mindig ugyanazzal a 10-12 emberrel csináljak interjút, akiknek egyébként szerintem már mindenki fejből tudja az életét. Ennél sokkal színesebb a magyar közélet, és nekem az is célom, hogy ezt megmutassam, még akkor is, ha ez nem mindig jár együtt őrült nézettséggel. Az például nagyon jól esik, amikor a műsor hatására egy- egy interjúalany hirtelen több platformon is megjelenik, mert mások is rájönnek, hogy jó vele beszélgetni. Mert akkor az ember hozzáadott valami újat.
Mitől érzed azt, hogy igazán jól sikerült egy beszélgetés?
Fontos, hogy legyen benne humor, dinamika, és ami legfontosabb, kell bele valami markáns gondolat. Főleg a régi adásokkal vagyok kritikus, amiknél érzem, hogy ma már meg tudnék menteni helyzeteket, amiket akkor még nem tudtam. Nehezen tanultam meg például azt, hogy annak is be kell kérdezni, aki szimpatikus, vagy volt olyan, hogy rossz koncepcióval indultam el, és nem tudtam tőle elszakadni. Ekkor sem a felkészültség hiányzott, hanem a rutin, ami azóta már megvan.
Erről eszembe jutott a Quimby énekesének, Kiss Tibinek a verse, ami a te műsorodban hangzott el először nyilvánosan, aztán az énekes enyhén szólva hideget és meleget is kapott a magyar közbeszédben.
Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, nem is szeretnék róla sokat beszélni. Nyilván tudtam, hogy ezzel foglalkozni fognak, de ekkora felhajtásra nem számítottam. Mi is kivettük promóba azt a részt, mert mindig a legerősebb mondatokat vágjuk be, talán ezzel mi is adtuk alá a lovat, pedig ez a műsor valójában sokkal szolidabb. Főleg a Tibit sajnálom, mert ő rengeteg negatív megjegyzést kapott azért a másfél percért egy egyébként nagyon jó beszélgetés után.
Szerinted ő megbánta, hogy akkor elmondta azt a verset?
Igen, szerintem nagyon megbánta. Túlzottnak találta a köz reakcióját, ahogy én is, mert ez csak egy vers, de ez kicsit ilyen magyar dolog szerintem. Hasonló volt, amikor L. Simon Lászlónak megjelentek versei, köztük pornográf művek is, amire sokan úgy reagáltak, hogy ez nem fér bele egy közpozícióban lévő embertől. Azt gondolom, hogy talán meg kéne tanulni különbséget tenni a valóság és a fikció, a szépirodalom között. L. Simontól sok minden tényleg nem fér bele, de pont a verseire ezt nem tudnám elmondani. Szóval annak ellenére, hogy sokan hallottak az eset kapcsán a műsorról is, akik eddig nem ismerték, nem tudom ezt az egészet hova tenni egyelőre. (A teljes adás itt nézhető meg.)
Több beszélgetős műsor van, amely csak online érhető el, egyre nagyobb a verseny. A legismertebb ezek közül talán D. Tóth Kriszta műsora. Nemrég Básti Juli színésznőt szinte egyszerre hívtátok meg, de korábban is voltak ilyen egybeesések. Követed az DTK munkásságát, nézed a műsorait?
Tényleg párszor előfordult már, hogy majdnem egy időben hívtuk meg ugyanazt a személyt, érdekes, hogy miért alakult így. Básti Julit mi például januárban hívtuk először, és csak most tudott eljönni, de másoknak is mostanában nyilatkozott. Valószínűleg van egy lazább időszaka, és most tud a sajtóval foglalkozni. Nekünk, médiásoknak ez persze kellemetlen, mert hirtelen mindenhol ott van az, akivel egy exkluzív anyagot akartunk készíteni. De én úgy láttam, hogy nem fedte le egymást a két beszélgetés, szinte nem is voltak azonos kérdések. Szerintem sokban különbözik a két műsor. Egészen más mélységű beszélgetést lehet folytatni egy asztalnál ülve, koncentrálva a másik minden rezdülésére, mint vezetés közben. A figyelem szintje más a két esetben, és ezért a beszélgetések is teljesen máshogy alakulnak. És nálunk vállaltan sok a közéleti kérdés, ez is különbség.
DTK-val mindketten erős márkát építettek a magyar médiapiacon, ráadásul pont egymást követtétek idén a Forbes legbefolyásosabb magyar nőkről készített médiás tematikájú listáján. Mit gondolsz a nők helyzetéről a hazai médiában?
Egyre több női szakember van képernyőn komoly területeken is, például a kulturális vagy a politikai-közéleti műsorokban is, amire végülis büszkék lehetünk, de továbbra is többnyire férfiak irányítják ezeket a tévéket, ami okoz konfliktusokat. A férfi főnökök gyakran máshogy kommunikálnak, mint ahogy azt a női beosztottak elvárják. Nem a tiszteletről vagy a szigorról van szó, hanem arról, hogy az egész országra jellemző egy oltári nagy macsóság.
Említenél konkrét példát vagy megnyilvánulást?
Nem, az túl sok lenne. A lényeg az, hogy nagyon sokat beszélünk mostanában az egyenjogúságról, miközben eszement nagy különbségek vannak. Ezt valószínűleg nagyon jól tudja az, aki próbált már terhes nőként boldogulni a magyar médiában. Nem arról van szó, hogy nemi alapon nem vesznek fel nőt egy munkahelyre, de ettől még máshogy kezelik, még a nézők is. Nekem például többször magyarázkodnom kellett már amiatt, hogy nyolc hónapos terhesen még dolgozom, vagy, hogy ősszel már szeretnék újra. Mert mások valahogy mindig jobban tudják, hogyan kellene viselkednie egy anyának. Ezzel kapcsolódik össze az is, hogy azt vettem észre, mióta gyereket várok, hirtelen érdekes lettem különböző lapoknak. Miközben szerintem egy közszereplő nőnek nem az elsődleges ismertető jele a családi állapota. De van más is: egy nőnél mindig az az első kérdés, hogy néz ki, milyen ruha van rajta, csinos-e, az pedig másodlagos, hogy jót mondott vagy kérdezett-e, míg egy férfi tévésnél a mai napig nem érdekel senkit, hogy gyűrött-e a zakója. Ha én felemelem a hangomat, akkor hisztizek, ha ezt egy férfi teszi, akkor határozott. Ezek mindennapi dolgok, amik a kommentekben is visszaköszönnek, de akár egy értekezleten is. Mondom ezt egyébként egy kiemelt pozícióból, de még így is találkozom ilyenekkel.
Több nagyinterjúban beszéltél már arról, hogy a köztévétől hogyan jöttél el (részletek a Nol.hu-nak adott 2013-as interjúban). Nem volt lehetőséged folytatni a munkádat. Fegyelmi eljárást is indítottak ellened kétszer, de végül nyertesként jöttél ki az ügyből. Ma hogy érzel ezzel kapcsolatban?
Nyilván igazságtalannak tartom a mai napig, ahogy bántak velem, de látom, hogy mi folyik ott, és úgy érzem, nem toltak ki velem. A múltkor volt egy nagyon nehéz helyzet, amikor szembe jött velem a közmédia akkori vezetője, aki többször a szemembe hazudott annak idején. Bevallom, hogy ez azért megrázott, és visszahozott emlékeket. Borzasztó, hogy ez az egész megtörtént, de hasznos tapasztalat is volt, mert az emberi gonoszság különböző mélységeiről kaptam egy jó nagy leckét. Ez megedzett és sokat csiszolt a naivitásomon, azt is mondhatnám, hogy konkrétan elvette.
Régen naiv voltál?
Igen, és sokáig is kaptam ezt az ívet huszonévesen, hogy naiv vagyok, nem látom az életet, buborékban élek, satöbbi. De buborékban rég nem élek, és már látom, milyen fontos, hogy szakmailag nem csináltam semmi olyat, amit utólag szégyellnék, pedig tálcán volt kínálva a szakmai elkurvulás. Ráadásul mivel nem töltöttem el ott éveket a nagy váltás után, nem kell megmagyaráznom, hogy mit kerestem ott. Nagyon nehéz lehet azoknak, akik most jönnek el a köztévétől, mert nekik viszont meg kell magyarázniuk, hogy mit csináltak ott az elmúlt években.
Fotó: Karvaly Bence
